Botrányos közönség csendet tanul – élet-halál kérdés a Müpában

Haldoklás a színpadon

Gilbert Varga vezényelte a Nemzeti Filharmonikusokat május 18-án a MÜPÁ-ban. A Svájcban élő, mindkét ágon magyar származású dirigens – a híres hegedűművész, Varga Tibor fia, rendhagyó sorozatot állított össze, amelyben többek között Ligeti György, Samuel Barber és Richard Strauss egy-egy kedvelt műve szerepelt. Amíg a színpadon a nagymesterek hű tolmácsolói ültek, addig sajnos ezen a koncerten is a közönség bizonyult méltatlannak. Képtelenek voltak (voltunk) mit kezdeni a mélység csendjével.

Új harmónia

A műsor első száma, Ligeti György Atmosphéres című alkotása megrendítő vallomás a világban érzékelt új harmóniáról. Ebben a műben nincsenek többé akkordok, sem szabályos dallamvezetés, de még a hagyományos értelemben vett ütemek is hiányoznak. Ehelyett hallhattunk hangfüzéreket, a pianók legkülönbözőbb mélységeit és egy teljes zenekarnyi szólistát – mert mindenkinek eltérő szólamot írt elő a szerző. Ő így fogalmazta ezt meg: „nem a szólamok mozgása a döntő, hanem a mintázat, amely a szólamok szövevényéből össze áll.”

A következő műsorszám megint meglepetést tartogatott: Boldoczki Gábor, korunk világhírű trombitaművésze Johann Nepomuk Hummel versenyművét játszotta: csattogó fortissimók nélkül. Hummelt a XIX. század eleji Bécsben a legnagyobb zeneszerzőnek nevezték udvari körökben, de ő ezt szégyellte barátja, a zseni Beethoven előtt. A trombitaversenyt a szerző játékos hangulatában írta, így a két első tételben Mozartot, az utolsó tételben pedig a kor népszerű operaszerzőjét, Cherubinit idézte.

A kifejezetten szellemes, sok helyen énekszerű virtuozitást követelő versenyművet Boldoczki Gábor klasszicista igényességgel szólaltatta meg. Szinte minden ütemben volt gyorsítás, lassítás – gyakorlatilag egyetlen hang sem szólalt meg úgy, hogy a szólista azt ne értelmezze magasabb zenei szempont szerint. Meglepő volt hallani ezt a művet ennyire finom, értő és áttetsző előadásban – noha bravúrdarab maradt, a halk-erős aránypár az első javára módosult.


Egy kicsi mozgás mindenkinek kell

Samuel Barber, a 20. századi amerikai zeneszerzés egyik kiemelkedő alakja; az óceán túl felén kifejezetten kedvelt, míg az óhazában főleg Adagio-ja aratott egyértelmű sikert. Diana hercegnő temetése alkalmából is ez szólalt meg. Gilbert Varga a végletekig lecsupaszította az előadást, s egyetlen hatalmas fokozásként értelmezte a művet – a közönség azonban ismét szükségét érezte, hogy kimozogja magát a 10 percnyi halk zene közben.

A befejező mű, Richard Strauss Halál és megdicsőülés című szimfonikus költeménye volt, melynek programját a szerző így foglalta össze: „A halál órája közeleg; a lélek elhagyja a testet, hogy abban a dicsőséges formában, amit itt a Földön nem tudott elérni, tökéletessé váljék az örök kozmoszban.” Strauss haldoklása során arról számolt be menyének, hogy éppen úgy érzi magát, ahogy azt fiatalkori hangkölteményében megírta. A hosszú haldoklást, az élet és halál közötti vívódást, majd a feltámadás reményében való átlépést a zavar-rend, illetve, homály-fény zenei ellentétpárokkal jelenítette meg a szerző. A karmester élt a straussi hangszínkészlet teljességével, így ismét nem a dübörgésre helyezte a hangsúlyt, hanem a sötét színárnyalatokra. A „megdicsőülés” jeleneténél pedig elöntötte a zenei fény a nézőteret – a hatalmas zenekar tutti pompájában. A zenekar úgy szólalt meg Varga intésére, mint egy hatalmas orgona: dús szimfonikus hangzás, de azt nem uralták el a rezek, hanem minden szólam hallható maradt.

Érdekes, de e nagyszabású fortissimo után a közönség végre képes volt 4-5 másodpercig csendben maradni! Gilbert Varga utat nyitott a közönség füléhez is: megtanította őket a csendre.

Windhager Ákos

• Cimkék:
Nemzeti Filharmonikusok koncert zene Müpa

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére