Ötszereplős bűn, áldozat, feloldozás

Gyereket szeretne a pap, de nőt nem akar hozzá?

Több mint fura szembesülni azzal, hogy egy évtizedek óta pályán lévő kitűnő költő, író és egyetemi oktató mostanra ennyire ósdi, poétikailag kifulladt, de legfőképp unalmas művel álljon elő. Ez a Keresztelés özönvízzel című, a Noran Könyvesház által kiadott regény. Többek között a szerzői-elbeszélői-szereplői hangok egymáshoz való viszonyával való játszadozás már az örökös megkésettségben lévő magyar kortárs irodalomban is meghaladott. Nemkülönben a posztmodern irodalom egyik lehetséges alapítójának, Borges-nek a szimpátiája alapján a szórakoztató irodalom mindaddig peremhelyzetben lévő detektívtörténeteinek a rehabilitációja.

Vörös István persze összekapcsolta a kettőt (a képzelet szintjei közti játékot a krimivel ) – pontosabban: nem választotta el őket egymástól. Mindez azonban nemcsak a kortárs szövegkörnyezet miatt lankasztó – mert hiszen, akár stílus-, akár műfajgyakorlatként hadd próbálja ki magát benne bárki –, hanem önmagában borzasztóan körülményes, fárasztó: az olvasási erőfeszítésekért jórészt semmit nem kapunk cserébe, legalábbis semmi olyat, amit ne tudtunk volna korábban. Hiába tettük ki a lelkünket, azaz tétnek az önismeretünket, még az ezt tematizáló szál sem volt képes kölcsönhatásba lépni vele…

Mivel az elbeszélés alapja a szerzői (nem az író Vörösé) és az elbeszélői-szereplői hang összhangzata, felcserélhetősége, párbeszéde, a történet (nem cselekmény!, olyan nincs) prezentálása hiábavaló. De, mondjuk, közelítőleg: egy kiugrott pap (saját) gyereket akar(?) (szexualitás nélkül!), Bakonymérőre, egy kis faluba költözik, házigazdája, Atya és annak három lánya révén „ötszögesítik a kört”: az ő kapcsolati kamaradarabjuk és egy (vagy több) feltételezett gyilkosság mentén alakul a történés, melynek végén… nem történik semmi.

A leírási kísérlethez hasonlóan a regény is elég zagyva. Legpontosabban talán úgy tudnám megítélni a művet, hogy annak formája elhibázott, ez bizony egy drámai lehetőség volt, nem epikai, nem véletlenül használtam a kamaradarab kifejezést. A tulajdonképpen ötszereplős tragédia így lehetne bűn, áldozat, feloldozás szimbolikus színrevitele az Atya és három (valójában egy háromlényegű) lánya (akik hol Kérek, Naiaszok, Moirák, vagy a keresztény szekcióból, nevük szerint: Katalin, Zsuzsanna, Márta) segédletével.

Itt most mintha inkább az írói önös örömszerzés dominált volna, s esett olyan túlzásokba, amit a cím is jelezhet. A megtisztulás, pláne a katarzis elmarad.

(simon)

• Cimkék:
Vörös István Keresztelés pap

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére