Kik vagyunk? Mit akarunk? Kik állnak mögöttünk? Partnereink Kapcsolat  
A mindennapi.hu portál a tartalmait jelenleg nem frissíti, az eddigi tartalmak továbbra is megtekinthetőek.
Kultúra
2011-05-09 20:04:00

Látjátok feleim szümtükkel

Filmszemle után filmravatal

Véget ért a Filmszemle. Úgy szokás fogalmazni: rendben lezajlott. A nagyjátékfilmes mezőnyt elnézve, az átalakuló finanszírozás közepette, az alacsony érdeklődés mellett nehéz ezt mondani. Mert semmi sincs rendben.

Ha létezik egy mustrán kulcsfilm, akkor a 42. szemlén rögvest kettő is akadt. Az egyik a nyitófilm, Nemes Gyula Negatív magyar filmtörténet című alkotása, a másik Simonyi Balázs és Tóth Barnabás információs programban vetített rövidfilmje, a (terep)SZEMLE 2. Negatív filmtörténet mind a kettő. Nemes Gyuláé kísérleti dokumentumfilm, magyar rendezők mesélnek benne különböző okok miatt el nem készült alkotásaikról. Mindeközben egy éve áll a magyar filmgyártás, a megnyitón Réthelyi Miklós nemzeti-erőforrás-miniszter Gothár Péter Megáll az idő című, 1981-es filmjéből idézett. Megállt az idő. A filmgyártásban legalábbis. Stopot mondott a politika, de ha elnézzük a jelenlegi hazai filmkínálatot, akkor is megállja a helyét az észrevétel.

A Tóth-Simonyi páros kisfilmjében az önnön művészi zsenijétől megittasodott rendező és alázatos szolgája, az operatőr helyszínt keresnek következő dolgozatukhoz. A (terep)SZEMLE 2. nem a művészetet állítja pellengérre, hanem a művészkedést. Az attitűd kritikája, és nem a művészet ellenében fogant. „Odajött a filmszemle megnyitó fogadásán egy amerikai újságíró, vagy kritikus, vagy valami még rosszabb, és azt mondta, hogy tudom-e neki pitch-cselni az új filmemet... Hát hogyha én el tudnám mondani öt mondatban, hogy miről szól a filmem, akkor nem csinálnám meg filmen, megírnám versben, érted?! Vagy megfesteném...” – hangzik el a kisfilmben.

Az új filmfinanszírozási rendszerben, úgy tűnik, bizony el kell tudnia mondania a rendezőnek öt mondatban, mire kér pénzt. A mozgóképtörvény megalkotásakor a filmes szervezetek egyöntetűen úgy vélekedtek, évi húsz játékfilm szükséges a magyar mozgóképkultúra sokszínűségének fenntartásához, a filmes jelenlét biztosításához. A szemle érdekegyeztető fórumain is többször szóba került ez az irányszám, összevetve a Filmalapnál tervezett tizes kvótával. Elsorvad az alkotói lélek – fontos érv. Évi tucatnyi gyenge alkotásra mindig jutott öt-hat vállalható és három-négy jó darab – ez más filmgyártó országokban sincs másképp. Csak hát a tucat elnyomja a kiemelkedőt is, a filmek elsikkadtak az érdektelenségben. Ha most elsorvad az alkotói lélek, akkor a nézői lélek a hazai filmalkotásokra sokkal korábban elsorvadt.


Pedofil, szívvel, kereszttel

Gyenge szemle volt az idei. Gyenge volt a látogatottság, írhatnánk a kellemes tavaszi idő számlájára is, napsütésben ugyan ki választaná a vetítő komor sötétjét. De gyengék voltak a filmek is. A nagyjátékfilmes mezőnyön szemléltetve: tizenegy alkotásból egy remekmű (Pál Adrienn), néhány becsületes munka, a többire pedig csak azért nem felesleges szót fecsérelni, mert a hibákból tanul az ember. Hibás már a forgatókönyve is Dyga Zsombor Utolér című filmjének. Pedig Dyga nem rossz rendező (Tesó, Kész Cirkusz, Köntörfalak), a szkriptíró Lovas Balázsnak korábban voltak jó könyvei (Tesó, Kész Cirkusz, Konyec), azt pedig, hogy thrillert alkottak volna, csak üdvözölni lehetett, hiszen Magyarországon a műfaji filmezés még mindig egyet jelent az ilyen-olyan minőségű vígjátékok levezénylésével.

Az Utolér egy olyan mozi, amelyben minden szereplő gyarló, buta, az izgalmat a néző idegességre váltja: a film második harmadától nem találni benne egy hiteles momentumot sem. A többszörösen megkínzott gyilkos itt úgy fut, hogy megszégyeníti a gimnáziumi osztályelsőt a Cooper teszten, a gyanakvó anya nem a rendőrséget hívja, hanem őrködni állítja kiskamasz fiát, ugyan szóljon, ha jön a csúnya bácsi, olyan revolver kerül elő, amelynek rég a rendőrségi bizonyítékok között lenne a helye... S mindez egy egyébként jól átgondolt, mégis elhibázott koncepció, három idősík váltogatásával kivitelezett dramaturgia mentén, elveszve a kronológiai játékban, elvesztve az izgalmat, felkorbácsolva azonban a keresztény filmkritikus dühét. A pedofil gyilkos mellkasára tetoválva: szív, kereszttel. Jézus Szent Szíve...

A pedofil apjának lakásában aztán az ebédlőasztal felett feszület, két oldalról Máriát és Krisztust ábrázoló festmények, a szintén romlott erkölcsű öregember korábban egy katolikus templomban sírva imádkozik. De ettől többet nem tudunk meg a „hitéről”, nincs magyarázat, csak jelzés, és ettől olyan az egész, mintha – nem feltételezve az alkotók rossz szándékát – azt sugallnák: a pedofilok általában vallásosak (leginkább katolikusok). Vagy fordítva. Divatos persze a pedofil téma, kiváltképp, ha némi vallást is keverünk bele, erről szólnak a hírek, de mindez kézzelfogható magyarázat nélkül olyan, mint amikor angolszász módra a búcsúzáskor az autó tetejére üt a gyermekét útjára bocsájtó édesanya. Csak azért kell, mert jól néz ki.


Gyengélkedő mustra

Sorolhatnánk a hibákat, más filmekből, a Hules Endre rendezte A halálba táncoltatott leányban például megvolt egy jó táncfilm lehetősége, végül elmerült a k-k-európai sorstragédia és a komolyan nem vehető helyzetek, az esetleges színészvezetés mocsarában. Üdítő volt nézni ellenben a Bollók Csaba-Török Ferenc-Bodzsár Márk-Hajdu Szabolcs rendezte szkeccsfilmet, az East Side Stories című, az MTV Hajónapló című műsorának készült kisfilmekből összeállított omnibuszmozit. Magyar sorstragédiák, csak éppenséggel átélhetően és megérthetően.

Ahogy jó színészvezetést lehet látni Kocsis Ágnes Pál Adrienn című, többszörös nemzetközi fesztiválgyőztes alkotásában is. Pedig amatőr színésszel, az elsőfilmes Gábor Évával készült, mégis, minden egyes arc-és testjátékából érződik, azonosulni képes az elfekvő haldoklóit utolsó kórházi útjukra elkísérő, barátnőjét kereső, végül önmagát meglelő nővér figurájával. A Pál Adrienn remekmű a maga nemében, a csend és a melankólia furcsamód felemelő opusa, s ha talán a magyar néző nem vesztette volna el sokkal korábban az érdeklődését a hazai filmekre, akkor nem sikkad el a forgalmazásban sem. Mert bár a 42. szemle az elmúlt idők filmgyártásának halotti tora volt, hazugság lenne azt állítani, nem készültek, nem készülnek kiváló magyar filmek.

Ha a kevesebb film több nézőt vonz, akkor talán megéri több filmet is készíteni. De addig felesleges az alkotói lélekre hivatkozni, amíg a nézők lelkét nem emeli a magyar film, vagy ha teszi is, a szellem dobozba zárva várja a csendes kimúlást, mert a néző már retteg felnyitni.
Filmravatal volt a mostani szemle, egy régi rendszer csendes, érdektelen kimúlása, és egy új, központosított filmgyártás aggodalmakkal teli születés-várása.


Schreiber András
 

Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére


A hét java

© mindennapi.hu - minden jog fenntartva. All rights reserved.