Véres tombolás és balett

Fekete hattyú: Test, lélek, hasadás

Az amerikai Darren Aronofsky nem a könnyen emészthető opusok mestere. Filmjei elemi erővel hatnak, ezért a befogadás mondhatni egyszerű, de értelmezésük zavarba ejtően sokszínű lehet. A február 17-én bemutatott Fekete hattyú sem kivétel, már csak azért sem, mert magában hordozza a rendező korábbi alkotásainak elemeit. Szintetizáló mű, mindez csak azért érdekes, mert Aronofsky mindig újít, direktori kézjegye – filmről-filmre – félreismerhetetlenül felismerhetetlen, miközben folyamatosan a testbe zárt szellemről papol.

Első filmje, a Pi (1998) matematikus protagonistája a világmindenség összefüggéseit szeretné egyetlen képletbe zárni, míg bele nem bolondul, és fúrógéppel nyit átjárót az elme és az univerzum között. A Rekviem egy álomért (2000) a drog-hullámvasút fekete krónikája, a kritikusokat és nézőket egyaránt megosztó Forrás (2006) a New Age giccs-tablója, ezer éven átívelő áhitat-mese az örök élet forrásának (jelen esetben: az Élet fája) kutatásáról, telezsúfolva divatos ezoteriával. Látványos, lenyűgöző filmek, de valahogy (leszámítva a debütopust), minden értelmezési lehetőség ellenére, mégis blöff-szagúak.

 
A vizualitás elfedi a valós mondanivaló hiányát. Majd 2008-ban A pankrátor, Aronofsky negyedik alkotása visszaállította a rendező renoméját. A látvány-esztétikát kézikamerás hosszú beállításokra cserélte, s míg kizárólag a kiöregedő pankrátor (Mickey Rourke pazar alakításában, önjátszásában) történetére koncentrált, filmjét megtöltötte igaz tartalommal, ha feltétlenül áthallásokat keresünk: Aronofsky a 21. századi ember testhimnuszát fordítva dúdolta el.


Rózsaszín hattyú

A Fekete hattyú – segítségül hívva – a freudi pszichológiát, Aronofsky legújabb alkotása a lélek kettősségéről, a belső démon kiszabadulásáról, az elnyomott hasonmás (Doppelgänger) eluralkodásáról szól. Nina (Natalie Portman) ifjú balerina, megkapja a kiugrási lehetőséget, főszerepet a Hattyúk tavában, ám a kettős szereposztás, hogy el kell táncolnia a szűzies és tiszta Hattyúhercegnőt és a romlott Fekete hattyút is, igazi kihívás számára. Ninát ugyanis szelíd agresszióval egykori balerina édesanyja gyermeki létben tartja, rózsaszín szobájában hemzsegnek a plüssmackók, az anyai szeretet túllépi a gondoskodás határait, Nina szoros kontroll alatt van, magánélete a szülői kapcsolatra korlátozódik.

A társulat vezetője (Vincent Cassel) minden lehetséges módon próbálja kihozni belőle a sötét szerephez szükséges szenvedélyt, helyzetét súlyosbítja, hogy egy másik táncosnő is pályázik a szerepre. Nina személyisége meghasad, a benne lakozó szenvedély elemi erővel tör felszínre, a balerinából lassan kitör a Fekete hattyú, romboló érzelmei képzelgésekben és (kiváltképp az anyja elleni) agresszióban buknak elő. Egyetlen, tökéletes alakítás, a táncosnő valóban egyesíti magában a jót és a rosszat, nem csak eljátssza, hanem megéli mindkét szerepét.



A Fekete hattyú egyfelől tehát a felnőtté-válás idegborzoló meséje, másfelől a meghasonlott lélek kórképe: az emberi lélek Hattyúhercegnőjének és Fekete hattyújának örök harcát ábrázolja. A tisztaság és romlottság párviadalának előképe az eddigi Aronofsky életmű (gondoljunk a Pi bomlott elméjű tudósára, vagy A pankrátor a “szerep” kedvéért önfeláldozó, még egy utolsó nagyot dobni kívánó protagonistájára). De vannak más filmes előképei, a legkézenfekvőbb A piros cipellők című balettfilm (Michael Powell-Emerich Pressburger, 1948), amelynek hősnője magánéleti dilemmába kerül, nem tud szabadulni az előadóművészet édes-keserű szenvedélyétől.

Az anyai szeretet uralkodásba és a vágyak elfojtására irányuló agresszióba hajlása pedig Brian de Palma Carrie (1976) című filmjét juttathatja eszünkbe, amelyben végül a természetfeletti képességekkel bíró, ám neveltetése okán puritán kislány véres tombolásban tör ki az őt kicsúfoló, folyamatosan maceráló diáktársak ellen. De a sor folytatható lenne Polanski Iszonyával (1965) is. Akárcsak de Palma, vagy Polanski, a Fekete hattyúban Aronofsky is zseniálisan bánik a zárt terekkel, klausztrofób beállításokban fokozza az őrületet, miközben nem keveset bíz színésznőjére. A Fekete hattyú Natalie Portman jutalomjátéka. Így aztán a film nem csupán Aronofsky számára ars poetica (a szereppel azonosulni kell, a színpadon meg kell halni, hogy a közönség valódi katarzist élhessen át), de a testét a cél számára szentesítő művésznőé is.

Schreiber András

• Cimkék:
Fekete hattyú Aronofsky film mozi balett

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére