Generációs dráma

Esterházy Péter és a második parancsolat

Isten dicsfénytől övezett uralkodóként jelenik meg a színen, miközben az angyalok kara zengi: „Én vagyok a te Urad, Istened./Uradat, Istenedet imádd, és/Csak neki szolgálj”, és Isten pisztolygolyótól átjárt testtel, egy hókupac alá temetve végzi. Esterházy Péter Én vagyok a Te című darabjában mégsem Isten halálának megrázó drámájával szembesülünk, hanem a tekintély és a hatalom bomlásának egyszerre pimasz és egyszerre szégyellős – amolyan hamisítatlan esterházys – bemutatásával.

A darab arra a pályázatra készült, melyben a Nemzeti Színház 2009 tavaszáig 10 írót kért fel a Tízparancsolat egy-egy parancsolatának színpadi feldolgozására. Esterházy Péter – aki 2007-ben írt utoljára darabot, a Rubens és a nemeuklideszi asszonyok címmel – a második parancsolatot dolgozta fel: „Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem!”.

Ennek ellenére a darabban csak egy istenről van – néha – szó. Még a karakterek identitása is kétséges. Az egyik fő karakter maga az Úr (Znamenák István értő megformálásában), aki egyben az Apa és a Rendező is, és aki egyszerre jóságos teremtő, elnyomó zsarnok és önkényes gyilkos. Néha angyalait tizedeli, néha pedig a hólapátolás szépségeiről monologizál. A másik fő karakter a Mária Terézia alakjáról mintázott Királynő, aki a Királynő szerepét játszó, szövegét egyre nehezebben tanuló öregedő díva is egyben. Őt Molnár Piroska kerekíti bővérű, vaskos tréfákkal szórakoztató matriarchává. A darabban viszonylag későn jelenik meg a Fiú, aki egyszerre a hatalomért ácsingózó Isten-Fi, és egyszerre a kispolgár Apa rendszere ellen lázadó neonáci, őt Szabó-Kimmel Tamás alakítja teljes erővel.

Az Én vagyok a Te sokáig csak történetek, szövegek és emberek körül csapong, ízlelgeti őket, súlyos szavakat mond ki, a súlyos szavakat a sodró párbeszéd és a nyelv szűnni nem akaró játéka felkapja, és miután egyszerre találja őket könnyűnek és nehéznek, a néző felé hajítja. Csak úgy kapkodjuk a fejünket: bibliai parafrázisok, kertvárosi kisrealista idill, klasszikus pesti történetek – mind egy nyelvi cunamiban kavarog a fejünk körül. Az esterházyzmus egy darabig tényleg jól működik, az anekdoták, a finom humor és a gyengéd irónia megnevettet és meghökkent, de azután pont ez a puha, ironikus, kikacsintós nyelvi forgatag az, ami egyszerűen nem engedi, hogy a darab beinduljon, hogy történjék végre valami, vagy pedig ne történjék semmi.

Határcölöpök híján, az időben és nyelvben önfeledten lubickolva, a néző sem veheti komolyan Esterházy történetmesélési szándékát, vagy hogy létezne valamilyen konfliktus. Pedig ebben a konfliktusban valami sejthetővé válik korunk generációs válságáról, arról, hogy az Úr-Apa – akinek útjai a darabban kifürkészhetetlenek – képtelen már értelmet adni a világnak, és inkább felfalja gyermekét, mintsem méltó mód átadja neki a helyét. Az Úr-Apa titkolózása, makacssága és erőszakossága teszi pusztító apagyilkossá a Fiút. Komor kordiagnózis lehetne, de Esterházy szerint minden bizonnyal ez is csak olyan, mint darabjának fő motívuma, a hó – csalóka és könnyen félreseperhető. Persze, csak ha van hozzá megfelelő hólapát: „nem pöndörödő, nem hajló”.

Az Eleai vendég

Kapcsolódó link:
http://www.nemzetiszinhaz.hu/eloadasok/index.php?performance=155

• Cimkék:
Esterházy Nemzeti Színház színház darab Isten

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére