Kamaradráma a lélek apokalipszisére

Antikrisztus-mozi

Kemény, mellbevágó film a Magyarországon tegnap bemutatott Antikrisztus. Félvállról, felületesen és bigottan el lehetne intézni annyival: olcsón, már-már betegesen használja a pornó és a horror eszközeit, hogy egy szélsőséges élethelyzetet ábrázoljon. A film fekete-fehér, lassított képekkel indul: éjszaka van, az értelmiségi házaspár (Willem Dafoe és Charlotte Gainsbourg) heves szeretkezés közben nem veszi észre, hogy kisfiuk kiáll a nyitott ablakba, megcsúszik a lába a nedves párkányon, kizuhan és meghal. Az opus innentől a gyászmunkáról szól, a terapeuta férj nem bízik a feleségét kezelő orvosokban, magára osztaná a lélekgyógyász szerepét. Úgy dönt, terápiás céllal kiköltöznek az Édennek keresztelt erdei lakba, csakhogy a névvel ellentétben Éden maga a pokol: a nőben egyre jobban burjánzó bűntudat, félelem és elkeseredettség őrületté fokozódik.

Az Antikrisztus két főbűnre alapoz -- a nő a bujaság, a férfi a kevélység (felesége szavaival: arrogancia) terhét cipeli. A szexuális frusztráció mégis mintha hangsúlyosabb lenne. A nő a tragédiát megelőző nyáron, gyermekével kettesben kiköltözik Édenbe, hogy befejezze a Gynocídiumról (azaz a nőírtásról), a boszorkánynak bélyegzett asszonyok ellen elkövetett történelmi bűnökről írt disszertációját. Őrülete valójában ekkor, és nem a tragédiával vette kezdetét: az eredeti disszertációs hipotézist kifordítja, azonosul a kínzók felfogásával, miszerint minden nő eredendően gonosz.
 

A feleség „elvetemültségével” a férj is szembesül, és felmerül benne a szörnyű gyanú: a szeretőnek vélt hitves képes a gonoszságra? Mielőtt bármiféle szembesítésre sor kerülhetne, a nő rátámad férjére, megkínozza és megbéklyózza. Tombol a pokol: kínzás és öncsonkítás, végül a kiszabadult férj bosszút áll a feleségén. Ezzel a tettével a férj is feloldozást nyer kevélysége alól (az epilógus Hegyi beszédet idéző képsora ezt sugallja -- kiváltképp, hogy a férfit alakító Defoe játszotta a Megváltót Martin Scorsese Krisztus utolsó megkísértése című opusában).

Egy másfajta értelmezés szerint: így lesz részese a közös bűnnek. Von Trier bibliai utalás-rendszerében ugyanis a házaspár Ádám és Éva. A nőben egyszerre dolgozik a szeretet és a gyűlölet, a jó és a rossz, a férfit -- legyen bár arrogáns -- a végkifejletig a tiszta szeretet jellemzi, amelyre Krisztus egyházát építette. 
 

Profán és bibliai jelképek keverednek az Antikrisztusban. A legmarkánsabb ezekből a fejezetcímeket összefogó “három koldus” szimbóluma, amelynek alapja leginkább egy azonos című Yeats poéma és az ősi hitvilág. A férfi látomásaiban a gyász: a halott kicsinyével vajúdó őz, a félelem: az önnön húsát tépő róka, a kétségbeesés: a meghalni képtelen varjú formájában jelenik meg. “Ha eljön a három koldus, valaki meghal” -- mondja a zárlatban férjének a nő.

A profán szimbólum a Jézus születését üdvözlő három napkeleti bölcs kifordított jelképe: a gyász, a félelem és a kétségbeesés az asszony lelkét uralma alá hajtó antikrisztus halálára gyűlnek egybe. A három koldus ugyanakkor az őszinte szeretet helyét felváltó nyugtalanság, a hit nélküli élet szimbóluma is. Nem csak a nő vívódik von Trier filmjében, nem csak ő nem tud választani szeretet és gyűlölet között, a házaspár kettőse együtt testesíti meg korunk emberét: amennyiben a nő a hedonizmus hajlamát, a férfi a kikezdhető józanságot szimbolizálja.

Nincs semmiféle nőgyűlölet az Antikrisztusban, főként ha számba vesszük von Trier korábbi filmjeinek nőalakjait, a Hullámtörés és a Táncos a sötétben önfeláldozó asszonyait, de még az Antikrisztus “gonoszságát” megelőlegező Dogville-ben a bosszúálló, a Manderlay-ben áldozatkész Grace (azaz: kegyelem) sem elkárhozott lélek. A dán rendező fokozatosan tette egyre emberibbé nőalakjait, és bár az Antikrisztusban a totális lelki csőd állapotában ábrázolja hősnőjét, itt sem a megtestesült gonoszról van szó. Férfi és nő (és gyermek) egységet alkot, a féktelenül fogyasztó, élvezetközpontú nyugati civilizáció alakját testesítik meg, a házaspár magát az elkeseredett, egyszerre józan és hedonista embert jelképezi, nem véletlen, hogy az összes tömegjelenetben (temetés, epilógus) minden alak arca elmosódott, ahogy az sem véletlen, hogy von Trier filmjét Andrej Tarkovszkij emlékének ajánlja.

Tarkovszkij Stalker című alkotása éppen úgy filozófiai értekezés, pszichologizáló kamaradráma a hitről és a boldogságról, mint az Antikrisztus. Mindkettő mélyrepülés a tudatalattiba, a belső zónába, a lélekbe. Az Antikrisztus a lelki pokol legmélyebb bugyrába kalauzolja nézőjét, vissza a természetbe jelszavával (minden gonosz forrása a természet -- mondja a nő a filmben), vészjósló erdei lakával von Trier filmje a horror-zsáner természeti gonosz és a gonosz ház-tematikáját is megidézi. Csakhogy magyarázatot is ad azok misztikumára: az alaktalan gonosz saját lelki bajaink kivetülése, a gonosz az emberben lakik. Az ember anti-krisztus, telve kétellyel és szerető-gyűlölettel, önmagát kínozza saját bűneivel, és von Trier szerint megváltást is csak önmagától remélhet.

Schreiber András
 

• Cimkék:
antikrisztus lars von trier cannes

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére