A Pokol titkára

Amit eddig nem tudtunk A Legyek Uráról

A ma 100 éve született angol regényíró, William Golding legismertebb regénye, az 1954-es A Legyek Ura számos hatásos motívumon keresztül mutatja be a gyermeki ártatlanság vékony máza alatt rejtőzködő félelmetes ösztönvilágot. A regény cselekménye egy lakatlan szigeten játszódik, ahova egy csapat angol kisfiú kerül egy repülőgépkatasztrófa túlélőiként. A gyerekek magukra vannak utalva, a szigeten nincsenek felnőttek, így fokozatosan eltűnnek az otthon megszokott szabályok és korlátok az életükből. Az említett hatásos motívumok közül az egyik legemlékezetesebb és legfélelmetesebb az egyik kisfiú, Simon és a karóra tűzött disznófej „párbeszéde”, melyről igen kevesen tudják, milyen ősi bibliai szimbólumokat idéz meg.

Simon fekete hajú, visszahúzódó természetű fiú, aki már a regény elején is kitűnik furcsa kinyilatkoztatásaival. Ő az, aki megtörhetetlenül hisz a többi hajótörött gyerek megmenekülésében, és ő az, aki előre látja saját halálát is. Magányos természete ellenére is mindenkit szeret, még a minden emberi érzését levetkőző Jacket és az örök bűnbak Röfit is. Nem nehéz kitalálni, hogy Willam Golding művében Simon a krisztusi karakter, akinek nem csak jelleme, hanem sorsa is Jézuséhoz hasonlóan alakul. Ő az, aki rájön, hogy a „Szörny”, akitől mindenki retteg, valójában csak egy lezuhant pilóta rohadó teteme, melyet csak a lelkekben lapuló félelem emelt bálvánnyá. De nincs lehetősége elmondani az igazságot, mert a rettegésüket vad rituáléba fordító társai a sötétben nem ismerik fel, és páni félelmükben agyonverik őt. Amikor utoljára látni, a fiú holtteste a lagúna éppen a sötét vízében lebeg, alakja köré tengeri állatkák vonnak ezüstös glóriát – mintegy megszentelve ártatlan halálát.

A Legyek Urával való találkozás is könnyen felismerhető bibliai előképre támaszkodik: A gyerekek által korábban elejtett anyamalac karóra tűzött fejével való lázálomszerű beszélgetés szituációjában Jézus megkísértését idézi fel. A legyek által körüldöngicsélt bálvány nevének felfejtése már keményebb dió. A „Legyek Ura” kifejezés héber eredetiben úgy hangzik, hogy „Baal-Zebub”. Baal-Zebub a Biblia szerint a filiszteusok egyik városának, Ekronnak volt a védőistene, de valószínűleg Izrael törzséből is többen fordultak hozzá segítségért. Akházia, Ahab és Jezabel fia, Izrael királya például biztosan, hiszen a Királyok könyve szerint miután kiesett szamáriai palotájának teraszáról, követein keresztül Baal-Zebubtól kért jóslatot, vajon meggyógyul-e. A bibliai logika szerint természetesen Isten halállal büntette a királyt, miután Illés próféta szavain keresztül így feddte meg őt: „Nincs-é Isten Izráelben, hogy Baálzebubhoz, az Ekron istenéhez mentek tanácsot kérdeni?”


Ide-oda zsizsegés

A filiszteus istenség nevének elemzésével is érdekes információkra lelhetünk. A „Baal” kifejezés nem számít nyelvi ritkaságnak: az ősi kánaáni istenségek megszólítása volt, egyszerre jelentette az urat, férjet, netán rabszolgákkal összefüggésben a tulajdonost. A „Zebub” szót a legrégebbi héber dialektusokban az össze-vissza való mozgás, a „zsizsegés” jelölésére használták, az igéket és főneveket összekapcsoló nyelvi fantázia azután ezt a nevet ragasztotta a legyekre is. Azonban egyes kutatók úgy vélik, hogy a Baal-Zebub kifejezés eredetileg „Baal Zabul” lehetett, azaz a „Magasban lakozó Úr” vagy „Legmagasabb Úr” megszólítást takarhatta, és ezt hallotta tudatosan félre a Baalok kultuszával szemben közismerten gyűlölködő ószövetségi hagyomány.

A legyet már az ókorban is számos rettegett betegség és járvány hordozójaként tartották számon, a Legyek Ura tehát a héberek szemében valami nagy hatalmú, a mezopotámiai démonokhoz hasonló ártó istenségként tűnhetett fel. A légy karaktere köré igen szép etikai-teológiai értelmezés is szövődött, melyben a tisztátlan, magányos, otthon és cél nélkül keringő rovar magát a káoszt jelképezte a dolgos, összetartó, és otthont építő méh szimbolizálta isteni renddel szemben.


Mohó és bukott

Az újszövetség korára Baal-Zebub alakja komoly átalakuláson ment keresztül. Neve is megváltozott, Belzebud, Beezelbub, Beazlebub, Belzaboul, Beelzeboul, Baalsebul, Baalzebubg, Belzebuth, Beelzebuth és Beelzebus alakokban is ismerték. Az Újszövetségben Belzebub – Károli Gáspár itt már ezt a magyar nyelvben is elterjedt névalakot használta – akkor került említésre, amikor a farizeusok kétségbe vonják azt, hogy Jézus gyógyító ereje valójában az Istentől származik: „Ez nem űzi ki az ördögöket, hanemha Belzebubbal, az ördögök fejedelmével.” A szöveghely tanulsága szerint Belzebub egyfelől a Sátán egyik alteregójává, „az ördögök fejedelmévé” vált, másfelől pedig neve még mindig hozzákapcsolódott a gyógyításhoz. A Talmud szerint Baal-Zebub alakját valóban úgy is ismerték, mint egy erszényben is elférő apró szobrot, mely segít elűzni a betegségeket.

Belzebub neve – és legyekhez köthető alakja – az igen kiterjedt keresztény démonológiában élt tovább. Egyes szerzők a három bukott angyal közé tették őt, mások kinevezték a Pokol titkárává, de szerepelt a mohóság és a bukott angyalok fővédnökeként is. William Golding is részben meríthetett a reneszánsz óta terjedő leírásokból, de az ő Belzebubja sokkal egyedibb konstrukció. A legyek által ellepett disznófejben megvan az ősi bálványok és a rohadó áldozatok irtóztató testisége, de a Simonban lejátszódó párbeszéd alapján a Legyek Urában megvannak a Sátán kísértő vonásai is, mely által a bálvány az emberi lélek sötét vonásainak tükrévé válik.

Az Eleai Vendég

Kép innen.
 

• Cimkék:
golding legyek ura belzebub irodalom vallás

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére