Interjú a miniszterelnökök fotográfusával

A szélsőjobbos lapnál baloldali fotós van

– A Magyar Narancs meghatározó, legendás fotósaként, az ottani jellegzetes képi világ megteremtőjeként váltottál majd’ 13 év után, 2002-ben. Ráadásul a Miniszterelnöki Hivatalba mentél (MeH), ott dolgoztál 2002 és 2010 között.

– 2002 nyarán hívtak fel az Iparművészeti Egyetemtől, akiket a MeH keresett meg, s többek mellett engem is ajánlottak. Megnyertem egy meghívásos közbeszerzési pályázatot, s csak aztán láttam, hogy az elmondottakhoz képest egyre több mindent kell majd csinálni. A Bajnai-kormány végére majd négyszer annyi munka volt, cserélődtek a stábok, a kommunikációs feladatok. Az elején csak az volt a feladat a fotózás mellett, hogy bárki, aki találkozik a miniszterelnökkel, annak küldjük el a hivatalos képeket pecséttel. Később vizuális kommunikációs tanácsadást is kellett tartani a MeHben, eligazítást adtam a kormányfőnek, hogy mit érdemes és mit nem egy fotózáskor: Feladatom volt bejárni a helyszíneket, technikai dolgokkal törődni, például a világítással, vagy hogy hova álljanak a prominensek és a fotósok, operatőrök, ha a kormányfő ad egy "doorstepet", azaz megáll az ajtóban és elmondja, miről szólt a tárgyalás. Biztosítani kellett a helyet a sajtómunkásoknak, archiválni: s mivel a hivatalos fotósé általában a legjobb hely, akiknek kell kép, mert lemaradt vagy nem volt ott, annak mi adtunk, a Prime Minister Office / MeH. Ez a fotós szlengben a „királyi fotóst" jelenti.

– Nem volt benned rossz érzés, hogy fotóriporterből miniszterelnökök fotósa lettél?

– Nagyon kevés olyan riportert ismerek, aki ilyen feladatot nem vállalt volna el, ez nem politikai beállítódás függő feltétlenül. Sok fotós van, aki balos lapnak dolgozik és jobboldali és fordítva. Tudok olyan szélsőjobbos lapot, ahol baloldali irányultságú fotós van. (Déri Orbánt is fotózta.)

– Igaz, hogy egyes lapoknál fotósok vannak ráállítva, hogy az aktuális miniszterelnökről, miniszterekről előnytelen képet készítsenek?

– Volt olyan, hogy a Parlamentben fotóztam egy eseményen, és Gyurcsány Ferenc akkori miniszterelnök megvakarta az orrát. Mellettem kattant egy gép, a kolléga pedig azt mondta, hogy „na, én megvagyok".

– A te monokróm, Magyar Narancs-os látásmódodat, az ironikus gépállásokat, furcsa szögeket, dekomponált képi világot nehéz volt leépítened?

– Nem leépíteni volt nehéz, hanem a másikat megtanulni. Figyeltem, mit és hogyan csinálnak a külföldi protokollos kollégák. Az amerikai elnökkel mintegy tíz fotós utazik, s mégis: a Ronald Reagan elleni merényletet nem a hivatalosok örökítették meg, hanem a szabadúszó Ron Edmonds, s nemhogy letiltották, hanem a Fehér Ház megvette tőle ezt a képet.

– Milyenek a tapasztalataid az alanyaidról, azaz a 2002 és 2010 közötti miniszterelnökökről?

– Ha egy emberrel együtt vagy, rá kell jönnöd, hogy mit szeret, mi zavarja, hogyan közelíts. Medgyessy Pétert zavarta a fotózás, nem érezte át a fotósok helyzetét, például, hogy egy kézfogásnál ki kell fordulni a fotósok felé, ő pedig inkább a másik fél felé fordult. Gyurcsány Ferenc odafigyelt, fontosnak tartotta a vizuális médiát, kameraérzékeny volt. Nem úgy, mint például Berlusconi, aki mindig bedobott egy poént, egy exhibicionista akciót, legyen az extrém vagy röhejes: tudta, hogy kell magára irányítani a képi média figyelmét. Ha Gyurcsány érezte, vagy hallotta, hogy valakinek nem sikerült a felvétel, akkor megismételte a sajtó kedvéért. Bajnai Gordon zárkózottabb volt, de akármilyen kérés érkezett a fotósoktól, soha nem hárította el. Volt olyan, hogy egy külföldi úton egy komplett napot kellett dokumentálnom, de a magánszférát érintő képeket kerültem. De az a kép bejárta a sajtót, amikor Gyurcsány és a felesége aludt a repülőgépen.

– A MeH klasszikus munkahely volt?

– Bejártam ugyan kilencre a Parlamentben, de 24 órás készenlétben voltunk az események miatt. Izgalmas volt, de azért Brüsszelbe századjára elmenni nem bizserget meg. A pápatalálkozók izgalmasak voltak: II. János Pálnál és XVI. Benedeknél is voltam. Én csak a vatikáni fotósok után mehettem be fotózni, volt két pápai fotós, aki csak a kézfogásokat fényképezte két oldalról, és szinte azonnal megkaptuk az elkészült képeket. Az egyik látogatáson a végén mondták, hogy én is köszönjek a pápának. II. János Pál alacsony fotelban ült, picit kinyújtotta kezét, nagyon le kellett hajolni a kézrázáshoz. S mikor lehajoltam, a húszkilós fotóstáska a vállamról elindult, az utolsó pillanatban kaptam el. Ez szokatlan eset volt, a kiemelt személyeknél többnyire nem is engednek be táskát, csak gépet. Amúgy igencsak ki van találva képileg a pápa fotózása, a fogadótérben balról jön be a fény egy ablakon, a vendég a pápa jobb oldalán ül. A vendég tehát szinte totál ellenfényben van, míg a pápa erős, irányított fénybe kerül, ráadásul a fehér ruhája visszaderíti az arcán az árnyékos részleteket. Azt gondolom, hogy ez egy tudatosan kialakított elrendezés.

– Mennyire őszinték a négyszemközti találkozók?

– A koszorúzásoknál a főhajtásokban tényleg tiszteletet érzel, néha megrendülést. Komoly dolog ott állni például az ismeretlen katona sírjánál. Ha már eljön ez a pillanat, az már kölcsönös elismerést jelent mindkét fél részéről és persze diplomáciai sikerélményt. A tárgyalóasztalnál a protokollnak megfelelő nyelvezettel disputálnak, s függ az emberi kapcsolattól is a hangnem. Bár sokszor pattanásig feszült a hangulat, de azért nincs Hruscsov-féle asztalverés. Politikusok között komoly barátságok alakulhatnak ki a szimpátián túl. Amikor a szentpétervári Konstantin-palotában voltunk Medgyessyvel, akkor Putyin javasolta, hogy nézzük meg az ottani Rákóczi-pincét. Az udvaron véletlenül összefutottunk Berlusconival, aki csatlakozott. Tokaji bort kóstolgattak a kormányfők, oldottan beszélgettek, s persze azért reklámnak sem rossz, ha az olasz miniszterelnök tokaji címkés üveget tart a kezében. De Berlusconi egyszer még magángépet is adott a magyar stábnak, mert egy brüsszeli tárgyalás elhúzódott, és másnap reggel már Rómában kellett lenni. Amúgy közös fotó nagyon kevés készült velem és a hírességekkel. Szeretek magam emlékezni a dolgokra, s nem képek alapján.

Szöveg és fotó: Simonyi Balázs

• Cimkék:
Déri Miklós MeH Magyar Narancs

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére