Senki nem akarja megmenteni Desdemonát Othellótól

A Sátán és a metálzene

Egyfelől a Beatles-szel kezdődött minden… azaz Elvis-szel. Vagyis Paganinivel. Eleve a világi zenével. Másfelől Anton Szandor Lavey-jel és a Church of Satannel… a teozófiával… H. Bosch-sal… a jezsuitákkal (az Inkvizícióval)… Jézussal… Ádám és Évával… Luciferrel… a görög és egyiptomi mítoszokkal…

A zene, az irodalom, az ábrázoló művészetek, a filozófia érdeklődési körében tudja a vallás mítoszait. Nem is csoda, hiszen a zsidó-keresztény és az ókori görög-római kultúra határozza meg az európai és az abból kinövők (a későbbiekben elsősorban észak-amerikai, ausztrál kontinensen élők) szellemi világát – legalábbis a jelenben ez tapasztalható. A művészetek a Kr. u. IV. században államvallássá lett keresztény egyház, majd a Nyugat-Római Birodalom katolikus („egyetemes”) egyház képzeletvilágából is.

Ez a folyamat főleg az antikvitást újra felfedező középkori reneszánsz művelődéstörténeti korszakban indul meg. Ekkor tiltják be például a zenében azt a speciális tritónust, amit az ördögtől valónak titulálnak (Diabolus In Musica). A hatalmi pozíciók átrendeződésével összhangban napjainkig születnek olyan ábrázolások, zenei, irodalmi művek, amelyek akár hivatalos egyházi értékelésben is elítéltetnek, vagy főként egyes hívek túlbuzgósága miatt kapnak akár érdemüknél is nagyobb – természetesen elítélő – figyelmet.


Sátán Sátán hátán

A rockzenével (jórészt a heavy metallal) azonban máig is birkózik a kereszténység jó része, legalábbis időről időre megjelennek a rockzene és a sátánizmus kapcsolatát felületesen és előítéletesen megerősítő könyvek. Legutóbb Olaszországban (2008-ban kapták el a Sátán Fenevadjai csoportot, akik 1995-ben alakultak), illetve Dél-Amerikában gyilkoltak elmebeteg emberek, akik aztán, ha a hihetünk a sajtónak, valamely metal zenekar dalait nevezték meg inspirációnak; de általában, ha egy rocker vagy metálzenész megtér, neofitaként összeegyeztethetetlennek tartja hitét a fémzenével.
 

Persze rengeteg ellenpélda létezik: az egyik leginkább sátánistának kikiáltott amerikai Deicide death metal zenekar (énekesüknek fordított kereszt van a homlokára égetve) egyik korábbi gitárosa, Ralph Santolla megtért keresztény; Tom Araya a hírhedt Slayer basszusgitáros-énekese szintén hívő ember, a Believer thrash metal banda tagjai mind keresztény érzelműek, ráadásul egész iparág (kiadók, terjesztők) alakultak ki az elsősorban amerikai white metal (azaz keresztény (hittérítő)) alakulatai köré.

A zene persze önmagában eleve is mindig gyanús, hiszen olyan kommunikációs, művészi eszköz, amelynek hatása kontrollálhatatlan. De miért ennyire kitüntetett e tárgykörben a metál? Aminek aztán ez az ellen- és szembenállás be is épült a közösségi azonosságtudatába – ez első körben főleg a zenekarok elnevezésein érhető tetten: többek között Lord Belial (Ördög Úr), Dying Christ (Haldokló Krisztus), Infernal Majesty (Sátáni felség), Mephisto. Ennek a szembeállításnak komplex okai vannak, néhány tényezőt érdemes érintenünk.


Fejrázás, ördögvilla

A Sátán mindig is a metál része volt: részben a dalszövegekben rejtőzködött, részben a kiadványokon, előadásmódokban, díszletekben, kosztümök révén volt fellelhető. Nagyon intelligens és jó összefoglalót ad ennek történeti áttekintéséhez Sam Dunn kanadai kultúrantropológus dokumentumfilmje a 2005-ös Metal: A Headbanger’s Journey, mely a műfaj képviselőit is megszólaltatja az ördögvilla kézjelet a babonás nagymamájától átvevő, s azt a színtéren elterjesztő – idén elhunyt énekes – Ronnie James Diótól kezdve a ’90-es évek elején történt norvég pogány, természetimádó templomgyújtogatók, az Inner Circle elnevezésű sátánista társaság black metalos tagjaiig.
 

Azt persze nem állíthatjuk, hogy aki metálos az sátánista, dehogy! Ahogy fordítva sem igaz az állítás. Tény azonban, hogy ez a zenei szubkultúra, vagyis inkább szubkultúrák(!) komolyabban veszik a Lucifer képében aposztrofált lázadást, mint más zenei és kulturális irányzatok – ezt ráadásul számos popkulturális filmalkotás is megtámogatja. A metálzene lényege ugyanis a lázadás lenne, szintúgy, ahogy azt a rock and rollnak tudták be anno, vagy ahogy minden fiatal szembehelyezkedik az őt megelőző generáció tagjaival. A metál túl akar tenni a populárisnak, konformistának ítélt társadalom képviselőin, ezért játszik hangosabb, zaklatottabb, extrémebb muzsikát, öltözködik eltérően a megszokottabbtól, használ kiemelten polgárpukkasztó, hatásvadász, nemegyszer már giccsbe hajló elemeket – elsősorban képileg.

Mi lehet lázadóbb, mint a Sátán maga, annak ördögi ábrázolása: a Pánból alakult bakkecske így, a szarvas lény horrorisztikus lénye úgy? Mi lehetne egy szexuálisan érő kamasz számára izgatóbb, mit a fajtalankodó apáca? Sorolhatnánk a hol jobban, hol kevésbé hatásosan megalkotott képeket, amelyek gyakorlatilag védjegyül szolgálnak az elsősorban a metálon belül zeneileg is elkülöníthető black metal stílusnak.


Színházi produkció

A kereszténység, mint az „Egy” igazságelvét valló, centralizált, patriarchisztikus hatalmi alakulat természetesen célkeresztben áll a blaszfémiával operáló lázadó, művészi, vagy kevésbé művészi alkotások számára. Hangsúlyozzuk: az előadók és a hallgatóság 99%-a olybá veszi ezt az egészet, mintha egy színházi produkciót/produktumot alkotna és értékelne, ahol a fiktív részeken senki nem háborodik föl, „senki nem akarja megmenteni Desdemonát Othellótól”, senki nem idéz démonokat, szellemeket, sátánokat, csak mert fordított keresztet visel a nyakában, vagy fordított pentagrammát a pólóján.

Ugyanakkor szövegeik létező kritikai attitűdjeire jellemző általában, hogy nem a keresztény hittel szemben, hanem a keresztény egyház múltbeli vagy mai gyakorlata ellen próbálnak megfogalmazni állításokat, ám, érdekes módon a keresztény metaforika által, azaz (teológiai, esztétikai, filozófiai) rendszeren belül maradva. S ez is, mint minden egyéb manapság már jól menő ipar- és kereskedelmi ágazattal van megtámogatva a piacon. Tehát nem kevés ember megélhetését, érdekeit biztosítja világszerte. A heavy metal kedvelői nem sátánista hímzőkörök tagjai, hanem pusztán egy történetileg érthetővé váló szubkultúra részesei, akik többségükben vonzódnak bizonyos ábrázolásmódok kódrendszeréhez.


Simon Péter
 

• Cimkék:
heavy metal rock sátán zene vallás

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére