Később, kicsit eltávolodva, már képesek vagyunk jobban összerakni

A hüvely története: szót kérnek a testrészek

Tóth Krisztina új kötetének alcíme: „szövegtest”, a fejezetei bemutatják a test részeit: a kéz, a nyak, a szem, a láb, a fej, a tenyér, a váll, a fül, az ujjak, a hüvely, a boka, a haj, a szív, a comb, a köldök, a mell, a nyelv, a has, a pénisz, a fog, az áll, a talp, a száj az íny, a tarkó, a hát, az orr, a térd, az anyajegyek és a fenék történetét. Illetve ezen a különös testrész-bemutatón előlépnek és érzékeny fényükben mutatják meg magukat a körülöttünk élők, mondhatni, nemzettestünk részei, vagyis bemutatkozunk: a tuskólelkűek és a maguk érzékenységének, illetve a másoknak kiszolgáltatottak, a boldogságkeresők és a boldogságot magukban hordozók, a szerencsétlenek, a méltatlan sorsúak, a tönkretettek, a meggyalázottak és azok, akik mások fájdalmaiból nem sokat értenek.

Megnyomorított, állati szegénysorban tartott és abból kilépni nem tudó cigányok és örök-súlyokat cipelő, azoktól megszabadulni sose képes zsidók, külföldre szakadt látszatboldogok, és külföldről idelátogató, itt jobb sorsot kereső, nemi identitásukba beletörődni nem képesek. Érzékeny, súlyos és szomorú, érzéki és soha-el-nem-mondható titkokat őrző nők, olyanok, akiknek szerelmet és/vagy gyereket sikerült szülniük, és olyanok, akiknek nem. Down-kóros, eltagadott utód, a fojtogató múlt egy darabja, súlyos, rákos beteg, aki még utolsó erejével is szerelmes lesz. Ez az egész: egy. Ebben az egészben élünk, vagyunk, ebben találhatunk egy kis részt, amelyet aztán művelünk vagy műveletlenül hagyunk.

Kis, apró történetek, látszólag különállnak, valójában számos szállal kapcsolódnak egymáshoz. A könyv címe az egyik utolsó fejezetben magyarázódik meg: „egy-két méter közelségből az ember csak pixeleket (…) lát, távolabbról azonban mindez egyetlen testté mosódik össze”. Valóban, első olvasásra, nagyon közelről nézve csak egyes összekapcsolódási pontokat figyelünk meg, később, kicsit eltávolodva, már képesek vagyunk jobban összerakni a történetet.


A vonzó röntgenorvosnő és a gyűrűkészítő

Mondjuk – hogy egy szereplőt emeljünk ki –, a kékszemű, vonzó röntgenorvosnő történetét számos darabból tudjuk kirakni, ő az, akibe szerelmes lesz az építész, és miközben a doktornő a mérnök közelítő halálát látja a röntgenen, amelyről neki kellene beszámolnia a betegnek, a páciens a nő bőréből áradó vonzóerőt érzi, a már nem fiatal bőr sok szerelemmel teljes múltját. És igen, első hívásra az építészé lesz a már nem ifjú nő, ahogy régen, amikor ugyan már megvolt a két kislánya, de azok még nem léptek a boldogságvárók sorába, egy német szállodában örömre váltja éjszakáját a főnökével, és másnap tartott előadásán azt képzeli, mindenki az ő testének boldog megelégedettségét látja. (Az olvasóra bízzuk, ki mit láthat valójában akkor.)

Tóth Krisztina új könyvét dedikálja. Kép innen.

Ez az asszony az, akinek az egyik lánya szelíd, fénytelen boldogtalansággal keresi jobb sorsát, ő „a hüvely történetének” egyik főszereplője, aki szép gyűrűket készít, többek között annak a nőnek, akinek a férjétől épp a saját anyja, a kékszemű, vonzó röntgenorvos lop néhány boldog órát, illetve más megközelítésben ez a nő ad ennek a súlyosan beteg férfinak az élettől való elbúcsúzás előtt még egy-két boldog napot. A nő másik lánya a fecsegő felszín szerint teljes életet él, Németországban, két gyerekkel, férjjel, akinek viszont még a szemüvegeit is csak az anyja választhatja ki. Metaforikusan, ő mondja meg, mit láthat a férfi. De ha ez metafora, akkor az is az, hogy a kékszemű, vonzó röntgenorvosnőt a szerelmeskedésben épp az itthon élő lánya készítette gyűrű zavarja.

És akkor az is metafora, hogy ez a lánya a saját apja miatt nem talál társat. Mert a társkereső irodában az ígért fess legények helyett az apja képét mutatják meg neki, ő az egyik, akit kiválaszthatna magának a fényességes kínálatból. Szomorú szerelmi szálak. Szeretőkről tudó, de a férjüknek mit sem szóló asszonyok, akik máskor maguk is szeretők lesznek. Vagy öngyilkosok. Véletlenek. Tragikomikus egybeesések. A szereplők egyes történetekben nyomokat hagynak, másokba nem lépnek bele, az olvasónak, mint egy mindenre figyelő nyomozónak kellene jól vagy rosszul összeraknia történetüket. Persze nem muszáj, hiszen megállnak önmagunkban is a testrészekről szóló mesék, de a testet egyben látni mégis izgalmasabb. A megismerés öröme, olykor tragédiája.


Akváriumba átemelt hangyaboly

Mert jó egy másik történetből megtudni, hogy mégsem halt meg a férfiszerelme elvesztését gyászoló, és ezért az életétől is megválni kész képzőművész. De megrázó szembenézni azzal, hogy a cigányfiú, aki a szegénység számkivetettje volt azon a bizonyos Laposon, a fővárosban sem került jobb helyzetbe, sőt. Egyáltalán, Tóth Krisztina könyve mintha az érzékenyek és a kivetettek könyve volna, ám az érzékenyeket a szerző mégiscsak jobb sorssal ajándékozza meg.

Tóth Krisztina egy írásában ezt fejtegeti: „Nagyon nem szeretem, amikor azt mondják egy íróra, hogy szociálisan érzékeny. Jólelkű: szánja a szegényeket, nehéz sorsúakat, a sárba és tudatlanságba ragadt parasztot, az utcán rekedt hajléktalant, a kisebbségi létbe szorultakat és mindezek részhalmazait. Ez az én értelmezésemben nemcsak kívülállást, hanem felülnézetet is feltételez. A szociálisan érzékeny író lehajol, és szemügyre veszi a megjelenítésre kiválasztott szerencsétlen szociokulturális metszetet, mint valami akváriumba átemelt hangyabolyt.” (Beszélő, 2011. március) Nevezzük bármiképp is ezt a fajta ráhangolódási képességet, a Pixel képpontjait azok az emberek is alkotják, akiknek súlyos helyzete „szociálisan érzékeny” lényeket szokott megrendíteni. Meg másféle emberek is. Testük magányosai.

Ambrus Judit

A nyitókép innen.
 

• Cimkék:
Tóth Krisztina Pixel könyv novella irodalom test

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére