Akikre nem volt méltó a világ

… hit által országokat győztek le, igazságot cselekedtek, az ígéreteket elnyerték, az oroszlánok száját betömték, megoltották a tűznek erejét… Kínpadra vonattak, visszautasítván a szabadulást, hogy becsesebb feltámadásban részesüljenek. Megcsúfoltatások és megostorozások próbáját állották ki, sőt még bilincseket és börtönt is; megköveztettek, kínpróbát szenvedtek, szétfűrészeltettek, kardra hányattak, juhoknak és kecskéknek bőrében bujdostak, nélkülözve, nyomorgattatva, gyötörtetve azok, akikre nem volt méltó e világ; bujdosva pusztákon és hegyeken, barlangokban és a földnek hasadékaiban.”
Zsid. 11, 33-38.

Képromboló őrjöngés, kegyesség veszedelme, Mária-gyalázók hekatombája; eretnek forradalom, antikrisztusok lázadása, kommunizmus előképe, észhedonimus és hasonló képzetek tapadnak még ma is az egyház, a kultúra, a civilizált világ XVI. századi megújulásához, amelyet reformáció néven emlegetünk. Tény: a wittenbergi várkapun döngő kalapácsütések, melyekkel Luther doktor merész kilencvenöt tételét odarögzítette, máig hallatszanak. Ezért emlékezünk meg minden évben október 31-én a hitújításról.

Azt hiszem: a tűz, amely akkor Németalföldön szétterjedt és a középkort fölemésztette, a mennyben izzott már a teremtéskor is. Aztán ott világított a Paradicsomkertben, majd Mezopotámiában, mikor Ábrahám elindult Ur Kaszdimból, nem tudva, hová megy; ez lobbantotta lángra a csipkebokrot, ez vezette a pusztában a népet. Ez sarkallta tettre a kurucokat, John Brownt és az ötvenhatos hősöket is, mert ez a történelem hajtóereje.

Az igazi reformációtól csak a simoniákusok, a reakciósok, a feketézők, a rémhírterjesztők, a másodpercemberek félnek.

A reformáció nem antikatolikus mozgalom. Ismerek katolikusokat, akik reformátusabbak, mint én. A reformáció az egészséges ember válasza a fertőzött környezetre, az ép sejtek válasza a szervezetbe hatoló baktériumokra; immunreakció. Ahol nincs reformáció, eluralkodik a halál.

Ahol eluralkodik a halál, megjelenik a reformáció.

A reformátor végső soron nem valami gyökeresen újat akar. Olyan, hogy gyökeresen új, nem is létezik. A szó azt jelenti: visszaformálás. Újat a történelmi ideológiák akarnak: szép új világot, szép új embert. A ma ideológiája a globalista embert hirdeti, ezt a gólemet, akinek nincs istene, se hazája, se identitása, csak vásárlási utalványa.

A reformáció nem ideológia. Azt állítja, hogy volt valami, amitől eltértünk, ezért jutottunk a deformáció állapotába. Ad fontem, azaz vissza a forráshoz, mondták a reformátorok. Jézus mondja: én vagyok az út, az igazság és az élet. Viszsza, mondták, a Golgotán fakadt forráshoz, a bűnöket eltörlő vérpatakhoz, amely megtisztítja azokat, akik hisznek benne. Ezt hirdették a reformáció prédikátorai szószékeken, katedrákon, iskolákban, börtönben, máglyán és gályapadon.

Magyarországon is.

A XVI. század Mohács évszázada. Feldúlt ország rettegő néppel. A középkori kereszténység éteri és elitista, elkülöníti a papi kasztot, latinul prédikál, az égre figyel, de nem látja, mi történik körülötte. Amikor szép dallamú neveikkel felbukkantak a reformátorok, azt mondták: a Szentírás Istene nem azt akarja, hogy a hívő kivonuljon a világból, hanem azt, hogy sóvá és világossággá legyen benne.

Szegedi Kis István, Tótfalusi Miklós, Méliusz Juhász Péter, Szenczi Molnár Albert, Sztárai Mihály, Károli Gáspár, Heltai Gáspár, Félegyházi Tamás, Kálmáncsehi Sánta András, Bornemisza Péter, Dévai Bíró Mátyás és a többiek azt tanították: ne féljen az istenes ember, hogy összepiszkolja magát a politikával, művészettel, tudománnyal, hadakozással vagy földműveléssel, hanem szentelődjön meg mindez a keze nyomán. A XVI. században a huszonegy magyar nyomda közül húsz protestáns kézen volt; a latint is tanító, nyilvános magyarországi iskolákra és a megjelent könyvek szerzőire is ez az arány jellemző.

Csak néhány példát hadd mondok gyorsan: ott van Méliusz Juhász Péter, huszonhárom évesen már a nagy létszámú debreceni eklézsia lelkipásztora. Csupán harminchat év adatott neki, mégis negyvennégy jelentős teológiai és egyéb művet hagyott hátra – köztük egy tudományos igényű gyógyszerkönyvet, amelyben, végre, kétezer növény magyar neve is megtalálható. Ő kezdi működtetni a katolikusok fogságából szökött Huszár Gállal az első valamirevaló hazai nyomdát, az ő keze nyomán válik Debrecen a vallási és kulturális élet központjává.

Jó példa Szenczi Molnár Albert, a sokat éhező, sokat szenvedő prédikátor is, akinek munkássága jócskán átnyúlik a XVII. századba. Ifjúkorában a wittenbergi, drezdai, heidelbergi egyetemeken tanul, gyalogszerrel vagy szekerekre kapaszkodva járja Európát. (Olaszhon felé nemcsak a hitelvi különbségek, de a török miatt sem igen utaztak a reformátorok.) Szenczi Károlyi Mihálynak segédkezett Göncön a biblianyomtatásban, nevéhez fűződik a zsoltárok énekelt változatának művészi fordítása is, amelyet Psalterium Ungaricum címmel adott ki. „Mint a szép híves patakra / a szarvas kívánkozik /, lelkem úgy ohajt Uramra / és hozzá fohászkodik: / Tehozzád én Istenem, /szomjúhozik én lelkem / vajjon színed eleiben / mikor jutok, élő Isten?” – szól a 42. zsoltárban. Lefordítja Kálvin fő művét, az Institúciót, ezt a máig előszeretettel használt, kolosszális dogmatikát Az keresztyéni religióra és igaz hitre való tanítás címen. Szenczi Molnár műve az első iskolai latin–magyar szótár is, melynek javított-bővített kiadásai a XIX. századig használatosak voltak. Filológiai munkáit Európa-szerte ismerték és forgatták. S bár idősebb korában „elfogattatott, megkínzatott és mindenéből esmét kifosztatott”, utolsó leheletéig dolgozott.

Szegénységben, elfelejtve halt meg.

Nem kisebb érdemű Dévai Bíró Mátyás kassai prédikátor sem, aki Wittenbergában Luther házánál lakott egy ideig. A kortárs Bod Péter írja: „Legelső volt, ki Isten beszédének lámpássát egész Magyarországban elhordozta, és a tudatlanság homályában ülő embereknek a világosságot megmutatta; az Isten beszéde életet adó kenyerének édességét megkóstoltatta.” A lelki pékmester majdnem annyi időt töltött börtönben és száműzetésben, mint amennyit szabadon működhetett, folytonos gyomor- és szembaj kínozta, mégis féltek tőle ellenfelei, akár a tűztől. Hogyne, amikor a magyar kódexirodalom megszűntével Dévai prédikációskönyve valóságos nemzeti mozgalmat indított. „A jó cselekedet csupán a hitnek cégére – mondja. – Nem akar [Isten] üdvözíteni sem angyal által, sem szent által, sem képutalók, sem búcsú, sem semmi cselekedet által, hanem csak Krisztus halálának, vérének, érdemének általa.” Hisz különben „mi szükség volt volna Krisztusnak emberré lenni s miértünk meghalni”?

A reformátorok munkája nyomán egy ország hitre és öntudatra ébredt. A felébredt emberek pedig megértették: Krisztus uralmáról nemcsak elmélkedni kell, hanem nekiállni, és a földi országban megvalósítani belőle, amennyit lehet. A reformátorok européerek voltak, mert akkor még volt Európa, ahova nekünk nem kellett bekéredzkedni, mert otthon voltunk benne. Németországban, Lengyelországban, Hollandiában, sőt Angliában teljes természetességgel mozogtak a magyar diákok, és onnan is jöttek tanítók a magyar egyetemekre. A magyar reformátor megmutatta, hogyan lehet európainak, magyarnak lenni egyszerre. Úgy, hogy magyarok maradtak Európában is; egy Szenczire ez akkor is igaz, ha többet van külhonban, mint itthon; a haza jobbítása a célja, az, hogy vigye a magyarság jó hírét a kintieknek, s hozza a kinti tapasztalatokból haza mindazt, ami épületes.

A reformáció századában jön létre a sárospataki, nagyváradi, gyulafehérvári, majd nagyenyedi főiskola. De nemcsak a magas oktatást, hanem az elemi tanítást is nagy becsben tartották, olyannyira, hogy ha született valahol egy gyülekezet, a templom mellé mindjárt oskolát is építettek. A nagy talentumú Sztárai, Tolna és Baranya reformátora nem röstellt hitvitázó iskoladrámákat írni, amelyeket tantermekben és paticstemplomokban adtak elő. Úgy gondolkoztak, gyerekkortól kell hitre, emberségre, betűvetésre, helyes tudományra okítani az embert, mégpedig a „neki megfelelő módon”, mert – ahogy a Példabeszédek könyve mondja – „ha megvénhedik, sem tér el attól”. Tudták, hogy elnyomorodik a nemzet, ha nincs iskola vagy rossz az iskola. Miután a keresztyén erkölcs és igaz életvitel nem születési sajátsága az embernek, tanítani kell rá; a rosszat nem kell tanítani, azt tudja magától a gyerek. Megmutatják nekünk a reformátorok: harcolni kell az iskolákért, mert ott dől el, lesz-e a következő nemzedéknek több tartása, életereje és bölcsessége, mint nekünk.

Ma: a keresztény Európa rég oda. Tél van és csend és hó és halál, és a teremtett világ sóvárogva várja a reformátorokat. De nem ám nagymellényű pulpitus-keresztényekre, vagy tenyérből etetett papokra van itt már szükség, hanem angyalokra. Olyan emberekre,  akik megtalálták a forrást, akiknek a beszéde tényleg igaz, a hite tényleg tiszta.

Akik nem a nyereség- és hatalomvágy, hanem a szeretet és igazság tüzében égnek – ha szabad még ezeket a szavakat kimondani.

Akik tehát cselekedni is tudnak, felülről kapott erővel, ha kell, az életük árán.

Mi majd szurkolunk! A mi életünk túl drága nekünk. A mi részünk hadd maradjon a megemlékezés.


Balavány György

Balavány György összes blogbejegyzése

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére