Kik vagyunk? Mit akarunk? Kik állnak mögöttünk? Partnereink Kapcsolat  
A mindennapi.hu portál a tartalmait jelenleg nem frissíti, az eddigi tartalmak továbbra is megtekinthetőek.
2010-10-27 19:16:00

Egy film, amely megváltoztatta alkotója életmódját

Négy égtáj kisbabái

A francia filmrendező, Thomas Balmés második mozifilmjében négy baba első évét láthatjuk. A gyerekeknek a namíbiai sivatagban, a mongol jurtában, az amerikai és a tokiói nagyvárosban is hasonlóak a reakcióik, bár a lehetőségeik egészen mások. A Babák című filmről beszél az alkotó.

Namíbiában a kicsik csontokkal és egymással játszanak. Az amerikai és a japán babák körül rengeteg a játék, de viszik őket játszótérre, tornára is. A mongol gyerekek életének szerves része a jurta és az állatok, de jelen van már az autó, és a rádiótelefon is.


Úgy tűnik, hogy ahol az élelem, és szülői gondoskodás megvan, ott alapvetően nincs baj, mégis a legboldogabbnak a legegyszerűbb körülmények között élő namíbiai kisgyerek tűnt. A többiek mintha egyfajta magányban éltek volna.

Nem gondolom. A mongol kisgyerek sokat volt a testvérével. Mongóliában a gyerekek hét éves korukig nem járnak iskolába. A legtöbbet otthon vannak, a jurtában, de nem egyedül. Igaz, szüleik kicsi korukban odakötözik őket az ágy lábához, de csak azért, hogy ne égessék meg magukat a kályhával. A szülők sokszor kint dolgoznak a csordával, néha mínusz negyven fok volt a forgatás alatt is, gyakran égett a kályha.

Az amerikai és a japán baba is sokszor egyedül volt.

Külön, de a másik szobában jelen voltak a szüleik. Van fizikai magány, és van egy másfajta magány is amikor sok ember között vagyunk egyedül. A japán gyermeket magányosabbnak éreztem, mint a mongolt, holott a japán baba körül mindig voltak felnőttek. De ez felveti azt a kérdést, hogy mitől vagyunk boldogok? Nekem boldognak tűnt az afrikai baba, aki órákon át bámulta a legyeket. Vagy a mongol baba, aki a vécépapír tekerccsel játszott hosszú időn keresztül. Inkább úgy tűnik, hogy mi szorongunk attól, hogyan legyen a gyerekünk boldog. Az amerikai anya is állandóan stimulálta a gyermekét, énekelt neki, mindig le akarta kötni a figyelmét. Valójában mi felnőttek félünk a magánytól. 

Mi inspirál egy negyvenéves férfit arra, hogy kicsi gyermekekről készítsen filmet?

A gyerekek csak ürügyek. Előző filmjeimben is több szemszögből dolgoztam fel egy-egy témát. Érdekelt, más népek hogyan csinálják. Ebben a filmben is tetten érhető a globalizációs társadalom kritikája. Tényleg mi csináljuk a legjobban?

Segített-e önnek ez a film, hogy közelebb kerüljön önmagához?

Nem fogom soha megtalálni a választ. Inkább egyre több kérdés merül fel bennem. Az amerikai és a japán édesapában viszont magamra ismertem. A japán apuka telefonálás közben foglalkozott a gyermekeivel. Én ugyanezt csináltam otthon. Ahelyett, hogy a gyermekeimmel foglalkoztam volna, mindig mást csináltam. A film után szembesültem ezzel. A film hatására úgy döntöttünk a feleségemmel, hogy veszünk egy kis faházat vidéken, ahol nincs áram. Mostanában egyre többet vagyunk ott a gyerekekkel.

Konkoly Edit


                                                                                                         

Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére


A hét java

© mindennapi.hu - minden jog fenntartva. All rights reserved.