Életmód
2011-12-24 15:00:00
Ma még csak böjtösen: Ádám-Éva napi népszokásokSzilvalekvárral tekerték fel a kinyújtott tésztát!
Pilisszentkereszten szlovákok, németek és magyarok élnek együtt, a hagyományaik századokon át keveredtek.
„Ádám-Éva napon, azaz 24-én a pilisszentkereszti asszonyok nem mehetnek át egymáshoz. Ennek természetesen volt praktikus oka is: télen, amikor nem volt annyi munka, mint más évszakokban, az asszonyok gyakran a sparhert mellett trécseltek” – mondta el a faluban élő Kecskésné Hoffner Klára védőnő, a régi szokások tudója. Azért azt is hozzátette, hogy a férfiak viszont ezen a napon mentek Ádámokat és Évákat köszönteni: ezzel telt el a délelőttjük. Az asszonyok szerint addig sem lábatlankodtak otthon...
Csak böjtösen
Nagy étkezések nem jellemezték 24-ét: csak böjtöset ettek. A halat sem zsírban, hanem olajban sütötték ki. Nagyon könnyű reggelivel kezdték a napot, egy kis tejet, kávét fogyasztottak üres fonott kaláccsal, amit előző napon sütöttek meg a bejglivel együtt. Erre elég hamar megéheztek, de tisztességes ebéd sem volt. Főzött a krumplit a salátához a háziasszony, leültek, vagy csak úgy állva ettek egy kicsit belőle esetleg egy tojással. Nem volt az egyébként szokásos déli ebéd, amikor mindenki leült az asztalhoz.
A vacsora a besötétedéskor volt, öt óra felé. Pilisszentkereszten nagyon ritkán lehetett halhoz jutni. Gyalog jártak az emberek Esztergomba, csak ott tudtak venni a dunai halászoktól. Az erdőn keresztül sokkal rövidebb az út a városba, mint a szerpentinen. Ha sikerült halat beszerezni, akkor a szokásos ünnepi paradicsomlevesbe beledobták a fejét és a farkát. Az a különlegessége ennek a levesnek, hogy piros és szárított paprikát is tettek bele a hagyma mellett, és tejszínnel is behabarták. Pirított kenyérkockákkal tálalták.
A halat nem úgy rántották, mint ahogy most szoktuk, hanem letették a tepsibe, leöntötték olajjal és úgy sült meg. Nem kellett az asszonynak annyit foglalkozni vele, mintha serpenyőben rántotta volna. Reggel megcsinálta a hagymás krumpli salátát, sós-cukros ecetes vízzel leöntve. A nagymama, aki a német szokásokat jobban tartotta, a tetejére tojásokat karikázott rá, egy kis borssal megszórta, és olajjal egy kicsit felöntötte.
A vacsorának a mai napig megvan a rendje
„Leülünk az asztalhoz, meggyújtjuk a gyertyát. Szép egyenes lánggal kell égnie. Ha valaki felé húz a láng, az beteg lesz vagy valami éri, és ha elalszik a gyertya, akkor az asztal körül ülők közül valaki meghal. Soha nem aludt el gyertyánk, csak akkor, amikor az utána levő év májusában meghalt apukám…” – osztotta meg tapasztalatait Kecskésné Hoffner Klára pilisszentkereszti védőnő.
„Aztán felállva imádkozunk. A miatyánkot, az üdvözlégyet végigimádkozzuk és a szokásos asztali áldást. A halleves után jött a mákos guba. A mostani aranygaluskához hasonló kelt tésztából készítették. Kiszaggatták a tésztát, olajba forgatták, szorosan egymás mellé tették, úgy sütötték ki. Készítették úgy is, hogy a kinyújtott tésztát szilvalekvárral tekerték fel, aztán a rudat felszeletelték, és úgy sütötték ki. Ez a darázsfészekre emlékeztet. Ezt felöntötték forró tejjel, megszórták mákkal. Ilyenkor mindig gondoskodtak mézről is. A guba tetejét megcsorgatták vele.”
A hiedelem szerint az asszonynak nem volt szabad felkelni az asztaltól, mert ha felkel, akkor nem fognak megülni a kotlósok, nem kelnek ki a kiscsibék. Így aztán minden elő volt készítve, és a család egy más tagja hozta be az ételt. A rántott hal után jön a gyümölcstál, amelyben almának, diónak, ostyának mindenképpen lennie kell. És egy kis tálkában méz van mellette. Mindenki vesz magának diót, feltöri, és amilyen a dió, olyan lesz az egészsége a következő évben.
Régen mindennek megvolt az oka
„Egy almát is annyi gerezdre kell vágni, ahányan az asztalnál ülnek. Azért, hogy ha valaki eltéved, hazataláljon a közös asztalhoz. Természetesen ezt elsősorban jelképesen értették, a fontos megint az összetartozás kifejezése volt. A vacsora végén elmondjuk most is a záró áldást..” – emlékezett vissza Kecskésné.
A hulladékot, a halcsontokat, a dióhéjat soha nem volt szokás kidobni, hanem egy kis zacskóba téve vagy konyharuhába csavarva az asztal egyik sarkába az abrosz alá tették. Vízkeresztig otthagyták, hogy maradjon ott a vacsora emléke. Akkor elégették. Másrészt viszont ezt amiatt is tették, mert a halcsontokat nem dobhatták ki a szemétdombra, mert esetleg kacsa, liba, baromfi elpusztulhatott volna tőle – régen mindennek megvolt az oka.
„Csak a vacsora végén mentünk a karácsonyfához. Valamilyen fa mindig volt, hiszen az erdő közepén áll a falu. A karácsonyfának, az ajándékozásnak a régi időkben nem volt akkora jelentősége, mint ma. A közös asztal, az együttlét volt a fontos.”
-mi-
|
