Vans napszemüvegek
Kik vagyunk? Mit akarunk? Kik állnak mögöttünk? Partnereink Kapcsolat  
A mindennapi.hu portál a tartalmait jelenleg nem frissíti, az eddigi tartalmak továbbra is megtekinthetőek.
Életmód
2010-12-28 05:25:00

Befeketítő hadjárat, általában apák elen

Gyermekmolesztálás: többnyire hamis a vád

Nehéz helyzetben vannak a gyermekelhelyezési perek elemzői: nem ritka a molesztálás vádja, de nem könnyű megítélni, hogy mikor igaz. Tomasovszki László pszichológus egy sajátos szülői manipulációra, a PAS-ra hívja fel a figyelmet.

– Mi pontosan a szülői elidegenítés szindróma?

– Egy szakértő, Gardner szerint a PAS, a szülői elidegenedés és elidegenítés szindróma akkor jelenik meg, ha a környezet a gyermekelhelyezéssel kapcsolatos vitákba a gyereket is bevonja, és az egyik szülő ellen befeketítő hadjárat folyik. Ez személyiségzavar, melynek megfelelően a szülő különböző stratégiákat használva átalakítja a gyermek érzékelőképességét és beállítódását. Az a célja ezzel, hogy felbontsa a gyermeke és a másik szülő közötti kapcsolatot, kötődést. A folyamat végén a gyermek érzelmei megváltoznak, elhidegül az egyik szülőtől, ellenségessé válhat. Ez a helyzet közvetlenül összefügg a konfliktusos válási folyamattal, és gyakran a gyermek szexuális molesztálásának vádja az eszköz erre.

– A valódi visszaélések többnyire kiderülnek?

– Sajnos, ezek zöme hosszú időn keresztül rejtve marad. A szakirodalom szerint a hivatalos statisztikákat  tízzel kell megszorozni, így kapjuk a valós esetszámot. Nehezíti a helyzetet, hogy az elkövetőn és sértetten kívül nincs más, aki tudna az eseményekről – általában nincs tanúja az esetnek. Roppant nehéz tehát bizonyítani a cselekmény megtörténtét, mint ahogy persze az ellenkezőjét is. A gyermekmolesztálás vádját az egyik szülő manőverként alkalmazhatja, hogy elérje a kapcsolattartás korlátozását. Ennek azonnali, erős hatása van, rögtön kiváltja a hatóságok beavatkozását. Ezekben az esetekben a vádaskodás jellemzően az egyik szülőtől vagy annak családjától, barátjától származik. Gyakran állítják, hogy az abúzusról a gyermek számolt be, persze ők maguk is alaposan kikérdezték, ám ők nem tudják az igazságot, ennek kiderítése már a hatóságok dolga... És ezzel a procedúra el is indul.

 

 

–  Milyen eszközökkel lehet kiszűrni, hogy mikor történt valóban visszaélés?

–  Vannak módszerek, melyek alapján eléggé jól szétválasztható a valós visszaélés, illetve a PAS-szindrómás, nem a valós tényeken alapuló eset. Ilyen módszer lehet például, ha megvizsgáljuk a két szülő gyermek által felvázolt személyiségképét. A legtöbb gyermek képes arra, hogy felsorolja mindkét szülő jó és rossz tulajdonságait. De ha a gyermek megszállott módon telített az egyik szülő gyűlöletével, irracionális módon indokolja elidegenedését tőle (például egy évekkel korábbi apróbb civakodás emlékét említi), az már felhívja a figyelmet arra, hogy más indítékok állnak a háttérben. Jól látni, hogy kevert érzéseknek nincs helye a PAS-gyermek gondolkodási sémáiban, az elidegenített szülő „teljesen rossz”, a másik azonban „tökéletesen jó”.

 – Az elidegenítő szülő milyen szerepet játszik ebben a folyamatban?

– Amikor nem igazolódik a visszaélés vádja, az elidegenítő szülő azt állítja, hogy ő szeretné a rendszeres kapcsolattartást a másik szülővel, de a gyermek sajnos nem... A gyermek többnyire támogatja az elidegenítő szülőt a konfliktusban, valamint jellegzetes, hogy nem érzi bűnösnek magát amiatt, hogy az elidegenített szülővel kegyetlenül bánik és kihasználja. Természetesnek tartják és elvárják az anyagi támogatását, az ajándékokat, ugyanakkor keményen elutasítják a láthatást.

– Az apa így gyakran hátrányos helyzetbe kerül. Miért folyik a csatározás?

– Általában nem a gyermekelhelyezést vitatja az apa, hanem a kapcsolattartást szeretné érvényesíteni. Az anya, bár előfordul férfi részéről is, gyakran bojkottálja a kapcsolattartást. Az apának nem sok legális lehetősége van, hogy eredményt érjen el. „Beteg a gyerek, nem ér rá, nem akar menni stb.”  mondhatja az anya. A hivatalok malmai lassan őrölnek, ezért hónapokig, esetleg évekig akadályozhatja az egyik fél a láthatást minden különösebb következmény nélkül, ha „ügyesen” manőverezik. Hetek-hónapok egy kisgyermek életében igen hosszú időt jelentenek, és már csak emiatt is az a szülő, akivel nem tart kapcsolatot, idegenné válik számára. Még inkább érvényesül ez, ha a környezete is igyekszik ezt a szülőt negatívan, kerülendően beállítani.

– Milyen jelek utalnak még arra, hogy a gyereket befolyásolták?

– Jellemző az úgynevezett kölcsönvett szövegkönyv: a gyermek olyan kifejezéseket, frázisokat, mondatokat használ, amit mondjuk az elidegenítő szülő, és persze nem jellemző a gyermekek szavajárására. Ide tartozik az ellenségesség kiterjesztése az elidegenített szülő barátaira vagy családjára is. Ha valódi bántalmazásról van szó, elég egy szó vagy egy mondat, és az egész incidens a gyermek eszébe ötlik,  elfogadható pontossággal elő tudja hívni az eseményt. Ezzel szemben a programozott gyermeknek nincs aktuális tapasztalata a kapcsolódásokról, jóval több segítséget és támogatást igényel a programozó szülőtől, hogy végigmondhassa a történetet.

– Több helyütt írja, hogy a szakemberek egy részének nincs kellő ismerete erről a tünetegyüttesről.

– A média gyakran hisztérikusan, szenzációhajhász módon kezeli a családon belüli erőszak témáját. Nem akarom bagatellizálni a problémát, de igazságügyi szakértőként sokszor találkozom olyan esettel, ahol gyenge lábakon áll a vád, és csekély a visszaélés elkövetésének valószínűsége. Az oktatásban nem jelenik meg az említett szindróma ismertetése, a szakemberek csak a gyakorlatban találkoznak vele. Jellemző a tanácstalanság a gyermek azon kijelentéseire, hogy nem akarja a kapcsolattartást.  A szakirodalom ezt a szituációt azzal az analógiával írja le, mintha egy gyermek azt a kijelentést tenné, hogy nem akar iskolába menni. Vajon ebben az esetben is a környezete ilyen megengedő lenne, mintegy rábízva a döntést?

– Melyik szülőre jellemző az ilyen manipulatív viselkedés?

 – A közgondolkodás és a sztereotípiák szerint is az anya az első szülő a felek között, ő rendelkezik elsőbbségi jogokkal. Gardner ezt az álláspontot vitatta, szerinte az apa is lehet ugyanolyan értékű; ezért sok támadásban részesült. Gardner egyenesen azt a következtetést vonta le korábbi ügyeiből, hogy azoknak az eseteknek a meghatározó többségében a gyermekbántalmazási vádak, melyek a válási vagy gyermekelhelyezési vita kontextusában merülnek fel, hamisak. Kanadai és Egyesült Államokbeli vizsgálatok adatok szerint az apa terhére rótt gyermek elleni szexuális abúzus vádak fele, kétharmada hamisnak bizonyul. Azt állítja továbbá, hogy maga az elidegenítés, ellennevelés önmagában az abúzus egy formája, melyet az ezt kiváltó szülő követ el gyermekével szemben. Gardnert sok támadás érte amúgy.

 

 

– Azért, mert nőellenes?

– Alapvetően ez téves értelmezés. 1985-ben írta le a PAS szindrómát, akkor még 90 százalékban határozta meg elidegenítőként az anyát, a 1990-es évek második felétől már 50-50 százalékról beszélt. A két nem aránya tehát kiegyenlítődött – legalábbis az Egyesült Államokban. Az arányokat pedig a statisztikai adatok alapján írta le.

– Tönkre lehet tenni egy életet, ha olyan szakértő vizsgál egy bántalmazást, aki nem ismeri ezt a szindrómát?

– Nyilván minden szakértő tisztában van az ellennevelés lehetőségével, ám nehezíti a helyzetet, hogy többnyire finom, diszkrét befolyásolásról van szó. Ez esetben kezdeményezni lehet egy másik szakértő bevonását is a vizsgálatba, és arra is van lehetőség, hogy akár magánszakértői vizsgálat keretében felülvizsgáltassuk a szakértői véleményt. Ilyenkor megvizsgáljuk, megfelelt-e a vizsgálati protokollnak, milyen módszereket alkalmazott a szakértő, helytállóak-e a következtetések, amit levon a tesztmutatókból; s ha kétségek merülnek fel, megismételhetjük a vizsgálatot.

– Az anya megtagadhatja ezt, nem?

– A fentiek tükrében helyesebb az anya helyett inkább a másik félről beszélni, hiszen az apa is ellen-nevelheti a gyermeket. Ahhoz, hogy egy kiskorú gyerek vizsgálható legyen, szükség van a szülői felügyeleti jogot birtokló féltől engedélyre. Az esetek többségében még nincs jogerős bírói ítélet, így bármelyik fél kérheti a vizsgálatot. Az egyik fél magánmegbízása alapján a másik fél nem kötelezhető a vizsgálatra. ezek az ügyek nagyon elhúzódhatnak.

– Ezalatt a gyermek mentálisan tökéletesen átprogramozható.

– Néhány hónap, egy év alatt a kapcsolattartás rendszeres meghiúsításával a gyermek számára teljesen idegenné tehető a különélő szülő. Fontos megjegyezni, hogy ebben a folyamatban a gyermek is aktívan részt vesz. Idővel azonosul a gyakran hallott véleményekkel, álláspontokkal, különösen, ha a kapcsolattartás hiányában nincs mód rá, hogy annak ellenkezőjéről meggyőződhessen.

– Ha bizonyítottá válik, az anya vagy apa büntethető az elidegenítés miatt?

– A Legfelsőbb Bíróság 17. számú irányelve azt mondja, hogy az együttélő szülőnek (tehát akinél a gyermeket elhelyezték), kötelessége a gyermek megfelelő felkészítése a külön élő szülővel történő kapcsolattartásra. Annak a szülőnek, aki módszeresen, alaptalanul gátolja a kapcsolattartást, kérdéses a nevelési alkalmassága. De nem tudok példát mondani arra, hogy ezen az alapon a gyermeket a másik félnél helyezték volna el. Persze a kapcsolattartásban akadályozott szülő bejelentései alapján figyelmeztetések, büntetések születhetnek. Ezek pénzbüntetések. Ezzel áttételesen a saját gyermekét is bünteti, aki a láthatást megakadályozza. Tudok olyan esetet, ahol az anya ismétlődő pénzbüntetéseinek összege meghaladja az egymillió forintot, amit nem lehet érvényesíteni, behajtani.

– Magyarul büntetlenül megússza...

– A gyermekelhelyezési ügyeknél az a legfőbb szempont, hogy mi a legjobb gyermeknek. A szakmai konszenzus szerint az, ha mindkét szülőjével fenntartja a kapcsolatot; természetesen néhány extrém esetet leszámítva, ahol az egyik fél valóban veszélyezteti a gyermeket. A tapasztalat viszont sajnos azt mutatja, hogy egy idő után az apák is belefáradnak a harcba.

 

Gyimesi Ágnes Andrea

Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére


A hét java

© mindennapi.hu - minden jog fenntartva. All rights reserved.