Kenyai csoda-hangulat, misszióban

Afrikai önkéntesnek állt a magyar egyetemista

– Mivel teltek napjaid otthon, mielőtt kimentél Afrikába? Mit tanultál? 

– Földrajz szakon tanultam Kolozsváron, és egy év letelte után lefagyasztottam tanulmányaimat két évre, hogy kijuthassak egy harmadik világbeli országba önkénteskedni. Azért volt szükségem két évre, hogy időm legyen felkészülni az utazásra, pénzt keresni, oltásokat kapni… egy kőrestauráló cégnél dolgoztam ezidőtájt. 

– Ez volt az első „extrém” vállalkozásod?

– Nem tudom, hogy extrémnek nevezhető-e, de egyszer egyik legjobb barátommal körbe-karikába bicikliztük Horvátországot három hét alatt. Ez mindenképp maradandó élmény és tapasztalat volt számomra. 

– Egyedül nekivágtál a világnak. Milyen szervezettel mentél?

– Nem szervezettel mentem, hanem saját úton. Egyszerűen a the7interchange.com oldalon rábukkantam egy szervezetre, aki fogadna önkénteseket. Azt se tartom véletlennek, hogy pont egy olyan szervezethez kerültem, akiknél én voltam az első önkéntes, és akik rengeteg problémával küszködnek. Talán emiatt is érzem annyira elkötelezve magam, hogy tovább folytatom a velük való együttműködést. 

– Milyen elvárásaid, elképzeléseid voltak? Mi motivált abban, hogy erre az útra vállalkozz?

– Egyszerűen csak egy régi álmomat akartam megvalósítani. Filmes hangulatú elvárásaim voltak, például, hogy bekerülök egy helyi törzs életébe, ahol a sok betegség, és szegénység ellenére mindenki gondtalan, vidám örömteli életet él, és esténként táncolunk meg dobolunk a tábortűz körül… Mondanom sem kell, hogy ez az elképzelés az első napon szertefoszlott. Ehelyett, pedig irdatlan mennyiségű boldogtalansággal találkoztam… Természetesen örömteli pillanatokból is jutott bőven.

– Mennyi időt töltöttél Afrikában?

– Négy hónapot töltöttem Kenyában, februártól júniusig. Igen, idén augusztusban tervezem a visszatérést, mint ahogyan azt megígértem a falu lakóinak. Ezúttal nem egyedül, hanem egy egész kis csapattal, 16-an megyünk vissza egy háromhetes munkatábor erejéig, aminek keretén belül egy új iskolát szeretnénk felépíteni a falucskának. Erre gyűjtünk most pénzt, és mindenfajta támogatást szívesen fogadunk.

– Mi volt kint a feladatod? Ki határozta meg, hogy mit tegyél?

– Előzetesen nem tudtam sokat a szervezetről, és mikor megérkeztem, kiderült, hogy egy szegény, helyi szervezetről van szó, amit csak nemrég alapítottak, így én voltam az első hosszú távú önkéntesük. Ezért nem volt annyira konkrét munkaköri leírásom, hanem minden reggel összeültünk a szervezet igazgatójával, és megbeszéltük a napi legfontosabb teendőket. Az első hónapban az iskolában tanítottam angolt, matekot, kézimunkát, tornát, aztán a gyerekekkel való kommunikáció nehézsége miatt hasznosabbnak láttuk, hogy inkább a szervezet működését segítjük elő. Cikkek, levelek és blog írásával pénzgyűjtésbe kezdtem, és az így szerzett összegekből hála Istennek nagyon jó és hasznos dolgokat sikerült elérnünk. Mint például egy nagy önkéntes ház építése, az iskolai felszerelés bővítése, egy víztank vásárlása, vagy az iskola focicsapatának megalapítása, ami amellett, hogy örömet szerez a gyerekek, és fiatalok számára, egy nagyon fontos eszköze a szociális fejlődésnek, hiszen ezzel a közkedvelt sportággal rengeteg, problémával küszködő fiatalt meg lehet fogni és tanítani.

– Mik a főbb tapasztalataid?

– Legfőbb tapasztalataim közé tartozik, azt hiszem, a beilleszkedés egy idegen kultúrába. Sokszor kellett kommunikálom az idősebbekkel, akik nem tudtak angolul, illetve azokkal is gyakran kihívást jelentett a beszélgetés, akik jól tudtak angolul, mert nagyon másképp gondolkozunk, más poénokon nevetünk, másképp mozgunk, gesztikulálunk. Például naponta láttam kézen fogva sétáló fiúkat, ez náluk a barátság jele. Mikor engem először kézen fogott egy fiú, és úgy beszélt velem, azt se tudtam hova nézzek.

– Mit gondolsz, miről maradtál volna le, ha nem mész ki?

Most nem lennének kenyai barátaim. Nem láttam volna vízilovat. Nem ettem volna finomabbnál finomabb halakat, nem próbálhattam volna ki a kenyai halászást. Nem úsztam volna a Viktória-tóban. Nem játszottam volna igazi afrikai focit. Nem néztem volna a világbajnokság mérkőzéseket egy kis sárkunyhóban, pálmafára akasztott antennával, vad, lelkes és vidám közönséggel. Nem vettem volna részt afrikai keresztény istentiszteleteken. Nem lenne most egy határozott célja az életemnek.

– A megszokott életedhez képest kint élni mennyivel volt más, mint idehaza?

Nagy a különbség. Szerencsére nagy tisztelője vagyok az egyszerű életnek, így hamar megszoktam az egyszerű tisztálkodási körülményeket, az utazás kényelmetlenségét, az ételeket, italokat. Amit nehezebb volt elviselni az elején, az a hőség és a betegségek. Mivel én városi ficsúr vagyok, igazán élveztem a falusi körülményeket: Kenyában vágtam életemben először tyúkot!

– Mik voltak a legnagyobb élményeid?

– Az egyik legnagyobb élmény számomra az önkéntes ház építése volt. Egyszerűen csodának tartottam, hogy itthonról annyi pénz összegyűlt egyéni támogatásokból, hogy egy 12-szor 6 méteres, háromszobás téglaházat építhettünk a jövő önkénteseinek. Ez ott nagyon nagy eredménynek számít, a sok sárkunyhó között. Élveztem a kihívást, ami az építéssel járt: a hetekig tartó, sokszor reménytelennek tűnő alap-csákányozás a sziklás domboldalon, 38 fokos melegben, az építkezési anyagok helyszínre szállítása szamárháton, egyesével a fejünkön, csónakkal, miközben vízilovak vettek üldözőbe, és így tovább. A másik meghatározó élményem a focicsapat avatóünnepsége volt, mikor egy szomszéd falu iskolájának a csapatát meghívtuk egy mérkőzésre. Volt ott zsákban-ugrás, kötélhúzás, fiú-foci, lány-foci, sőt egy diplomaosztó is. Öröm volt látni, hogy szinte az egész falu fiataltól idősig együtt énekelt a gyerekekkel, együtt táncoltak, ha gólt rúgtunk, együtt sírtak, együtt nevettek…

– Mi volt ott számodra a legnehezebb?

– A hőséget megszoktam, a betegségeket legyűrtem, a kezdeti magányt egy-két sziklára kiülős naplementébe merengős szomorkodással ki lehetett bírni. Amit viszont nehezen szoktam meg, és néha feldühített, hogy négy hónap alatt, nem volt olyan nap, hogy legalább tízen ne szólítsanak le az utcán vadidegenek, és közelembe próbáljanak férkőzni, „barátkozzanak” velem, csupán azért mert a pénzzsákot, meg a lehetőséget látták bennem, hogy majd ezen a fiatal muzungun (fehér emberen) keresztül kijutnak az első világba, vagy anyagi támogatást szereznek. Nekem pedig alig volt egy garasom, és ez számukra hihetetlen, elképzelhetetlen volt.

– Személyes istenhited mennyiben járult hozzá, hogy megtedd ezt az utat és kint dolgozz?

– Biztos, hogy sokat segített, hogy otthonról imádkoztak értem, ezt éreztem is. Az egész kinti létemnek volt egyfajta csoda-hangulata, ami gondolom szintén Istenhez köthető.

Nagy-Ajtai Erzsébet

• Cimkék:
afrikai misszió misszionárius önkéntes Halmen Balázs

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére