Interjú Kiss-Rigó László Szeged-csanádi megyéspüspökkel

Teréz anya segítője

Mindannyian őrzünk magunkban valamilyen személyes képet az ötven évvel ezelőtti forradalomról. Ön 1955 áprilisában született, így még csak kisded volt abban az időben. Mégis, mire gondol, ha ezt a dátumot hallja: 1956. október 23-a?

Gyermekkoromra visszaemlékezve: a mi családunk a valóságnak megfelelő módon őrizte meg ’56 emlékét. Odahaza ez már kiskoromban is téma volt. Az akkori, úgymond hivatalos magyarázatokkal mi nem foglalkoztunk. Szüleim ezek ellen még az általános iskola ideológiai hatása előtt immunissá tettek. Tíz éves koromban aztán családommal együtt Indiába kerültem. Emlékszem, az ottani emberek, amikor megtudták, hogy magyar vagyok, azonnal két nevet említettek: Mindszenty Józsefét és Puskás Ferencét. Az ’56-os eseményeket tehát még ott is ismerték.

A világ egyik legnagyobb focistájáról, vagyis Puskás Ferencről sejtem, hogy mit gondolhattak az indiaiak. De hogyan beszéltek Mindszenty Józsefről?

Példaadó, bátor, az igazságért még a szenvedést is vállaló keresztény hősként gondoltak rá. Politikai nézeteivel senki sem foglalkozott, csak azt nézték, hogy a kommunista diktatúrával szembeni áldozatvállalásával a végsőkig kiállt az igazság mellett. Püspökként mindehhez csak annyit tennék hozzá: hálás vagyok, hogy olyan korban élhetek, amelyben ’56 szellemiségnek megfelelő módon is élhetünk.

Mit ért ez alatt?

Számomra ’56 szelleme azt jelenti, hogy az igazság mellett az ember ne pragmatikus szempontok alapján álljon ki, hanem a meggyőződése miatt. Még akkor is, ha ezért hátrány éri.

Említette, hogy Indiában élt. Hogyan került oda?

Édesapám kohómérnök volt, és az acélgyártás technológiáját oktatta Indiában. Így kerültünk a hatvanas évek második felében Kalkuttába.

Találkozott ott a betegeket ápoló Teréz anyával?

Az iskola önkéntes csoportjának tagjaként heti rendszerességgel segítettünk neki. Gyógyszercsomagok szortírozását végeztük. De nekünk magyaroknak nem kell elmennünk Kalkuttáig, hogy példamutató emberekkel találkozzunk. Itthon is akadnak bőven. A karitatív munkát épp úgy mint a szeretet, először saját környezetben érdemes gyakorolni. Maga Teréz anya is azt mondta: „A szeretet otthon kezdődik”.

Térjünk vissza a forradalom világához, amely általában véres esemény szokott lenni. Ilyenkor bő kézzel arat a halál, még az ártatlanok között is. Hogyan viszonyul az egyház a véres, erőszakos eseményekhez?

Ebben az esetben is az Evangéliumból kell kiindulni. Manapság divatos dolog ellentétet állítani a passzív rezisztencia és az erőszakos kiállás között. Jézus mind a kettőt képviselte, mégpedig józanul és egyensúlyban. Ismerjük azt a mondását, hogy „Ha megütik a jobb orcádat, tartsd oda a balt is”. Ez nem bárgyú, életidegen hozzáállás, és nem is önmagában passzív rezisztencia, hanem az a nagy bölcsesség, hogy az erőszakot egy még nagyobb erőszakkal nem biztos, hogy le lehet győzni. De ugyanakkor az Evangéliumban arról is olvashatunk, hogy amikor Jézus bement a jeruzsálemi Templomba, akkor ott egy csöppet sem a passzív rezisztenciát képviselőként nyilvánul meg.

Kiűzte a kufárokat.

Ráadásul indulatosan! Ha szabad azt mondani: arányos erőszakot alkalmazott. A galambárusoknak csupán annyit mondott, hogy vigyék el a madarakat, a nagyobb kereskedőket már kötélből font ostorral verte ki a Templomból, a mai nyakkendős bűnözők ókori megfelelőire, vagyis a pénzváltókra pedig ráborította az asztalt. Eszerint az Evangéliumban arról is olvasatunk, hogy Jézus a bűn ellenében erőszakot alkalmazott. A passzív rezisztenciát és az arányos erőszakot tehát egyensúlyba kell hozni. Jézus mind a kettőt józanul gyakorolta. Nekünk is ez a feladatunk.

Vagyis?

Ha leegyszerűsítem: bizonyos értékek védelmében akár erőszakot is alkalmazhatunk.

Lehet igazságos forradalomról, vagy háborúról beszélni? Más szóval: a szeretetet és a békét hirdető egyház szemében igazságos lehet-e az erőszak, vagy akár a gyilkolás?

Akkor lehet igazságos az erőszak, ha azzal valamilyen értéket védek, képviselek. Ilyen egyszerű. Ha nem vagyunk naivak, akkor látnunk kell, hogy erőszakra mindig szükség van. A gyilkosság már más terület, hiszen az életet – mint Istentől kapott értéket – védeni kell.

Meddig mehetünk el? Válaszolhatunk-e az erőszakra erőszakkal?

Lehet, hogy nem-erőszakra is erőszakkal kell válaszolnunk. Kifinomult, aljas dolgokat erőszak nélkül is meg lehet valósítani, amit, ha az élet úgy hozza, akár erőszakkal kell megszüntetni. A gyakorlatban a józanság és a világos értékrend adja az egyértelmű eligazítást.

No de püspök úr! A mögöttünk hagyott kétezer év számtalan példát hoz olyan emberekről, akik valamilyen magasztos eszme, egy szépnek tűnő értékrend nevében öltek. A szabadság, egyenlőség, testvériség nevében például tízezreket küldtek vérpadra az önmagát nagynak tartó francia forradalom idején. Az egyház pedig az inkvizíció idejében a lelkek megmentése érdekében ölt. Valami tehát mégiscsak sántít ezzel az okfejtéssel.

Mai szemmel nézve az egyház a múltban sok hibát követett el. Szerintem nem a mai szemünkkel kell nézni az akkori eseményeket. Minden kort a saját mércéjével kell megítélni. Az egyház önmagában nem tévedhetetlen, mint ahogyan nem is szent. A Szentlélek segítségével válik azzá. Nélküle gyarló emberekből állna.

Október a mártírok hónapja is. Gondolok itt például az aradi vértanúkra, akiket szintén valamilyen eszme nevében öltek meg. A mártírium persze nem kötelező, ezt nem lehet mindenkitől elvárni. Ebből számomra az következik, hogy bizonyos kompromisszumkötést természetesnek lehet mondani. Hol kezdődik tehát a megalkuvás?

A megalkuvás ott kezdődik, amikor az ember valamilyen számára kellemetlen külső hatás miatt feladja az alapelveit, és megtagadja azt az értékrendet, amit egyébként vall. Ilyen egyszerű a dolog.

No de az élet mindig bonyolult! Szerintem a kádári kommunizmus éppen arról szólt, hogy mindazoknak megadta a boldogulási lehetőséget, akik behódoltak a hatalmon lévőknek. Márpedig a családot el kell tartani. Ez most akkor megalkuvás, vagy alkalmazkodás?

Szerintem, aki így viselkedett, az éppen azzal tette tönkre a családját, hogy bizonyos anyagi jellegű előnyökért cserébe lemondott az igazság melletti kiállásról. Nagyon sok olyan példát mondhatnék, amikor valaki úgy gondolta: az a nagyobb veszély, ha gyermekei hazugságban és megalkuvásban nőnek fel, mintha alacsonyabb életszínvonalon élnek. Annak ellenére mondom ezt, hogy nem ítélem el azt, aki másként gondolkodott.

Szerintem a megalkuvásra maga az egyház is lehetőséget ad. Ezt úgy hívják: teológia, amely révén önmagunknak tetsző Isten-képet alkothatunk.

Az egyház történelmében valóban sokan próbálták a saját ideológiájukhoz alakítani a Szentírás magyarázatát. De még az Isten is megalkudott velünk, emberekkel, mert a teremtés pillanatában sokkal többre hívott bennünket. Amikor aztán látta, hogy az elvárásainak nem tudunk megfelelni, akkor nem pusztította el az emberiséget, hanem jó értelemben megalkudott velünk. Ez a megváltás.

Dietrich Bonhoffer mondta: „az emberek megtanultak és tudnak is Isten nélkül élni”. Hogyan lehet összeegyeztetni a hitet, a vallást az istentelenséggel?

Az ember szabadságot kapott. Lehet Isten nélkül is élni, csak nem érdemes.

Október egyúttal a reformáció hónapja is. Szebik Imre nyugalmazott evangélikus püspök a minap azt mondta, hogy a „reformáció nem akart mást, minthogy a templom szűk falai közül kilépve bemutassa a körülötte lévő XVI. századi világnak, hogy az egyház nem önmagáért van”. Ilyen egyszerű?

Igen, valóban ilyen egyszerű. Az más dolog, hogy nem igazán sikerült neki. A következmény pedig egyházszakadás lett. Mai fejjel azt mondom: a reformáció követelményeinek nagy részét én is vallottam volna. Lehet, hogy ezért akkor engem is kiátkoztak volna. Mindenesetre a reformáció legfrappánsabb értékelését Bölcskei Gusztáv református püspök úrtól hallottam. Szerinte a reformáció legnagyobb kudarca az, hogy megtörtént. Tudniillik a reformátorok nem akartak egyházszakadást. Ők igazi megújulást akartak, de ez sajnos csak részben valósult meg.

Nyilván ismeri a reformátorok egyházról alkotott jelmondatát: semper reformanda, vagyis állandóan meg kell újulni. Azt gondolom, hogy ez a katolicizmusra is igaz. Hogyan képzeli el a katolikus egyház megújulását?

Nagyon gazdag fantáziával. Nézze: az Evangéliumhoz való hűség állandóan aktualizálja a tanúságtevés formáját. Gondoljunk csak a szentekre. Teréz anya például ilyesmin nem hiszem, hogy túl sokat gondolkodott volna. Ehelyett cselekedett, és a tetteivel mutatott példát a környezetének. Mindazonáltal az egyháznak állandó kötelessége a megújulás. Azt sem szabad azonban elfelejteni, hogy az egyháznak elsősorban nem szociológiai és társadalmi céljai vannak, hiszen az üdvösséget akarja hordozni, képviselni, és felkínálni.
 

Jezsó Ákos
 

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére