Egy igaz ember, aki nem kötött alkut senkivel

Nem olcsó mulatság a boldoggá és szentté avatás

A rendszerváltást követő években a romániai katolikus egyház 14 szentté (pontosabban: boldoggá) avatási pert indított el, s ebből egyedül Márton Áron püspök volt hitvalló, a többiek mind vértanúk voltak. Mi a különbség? A vértanú a hitéért halt meg, a hitvalló pedig hősi fokon gyakorolta az isteni – a hit, a remény és a szeretet – erényeket. A vértanú szentté avatáshoz nem kell imameghallgatásra történt csoda, de a hitvallóéhoz igen. A Vatikánban elsőbbséget élveznek a vértanúk ügyei, míg a hitvallók „ráérnek”.

Nem a nőkön járt az esze, pedig azt hitték

Jakabinyi György gyulafehérvári érsek a tavaly, Márton Áron halálának 30. évfordulójára kiadott körlevelében,a többi között ezeket írta: „Szeretnék egy félreértést tisztázni: A boldoggá és szentté avatás pénzbe kerül. Ez érthető is: a tanúk kihallgatásánál és az orvosnál is kiszállási költségeket, az iratok szentszéki nyelvre fordítását, az ügyvédek irodai munkáját stb. meg kell fizetni... Amit nem lehet pénzzel elérni, csak imával: az a gyógyulás, amelyet a jó Isten ad meg a boldog-jelölt közbenjárására, ha meg akarja őt dicsőíteni.”

Márton Áron 1896. augusztus 28-án született Csíkszentdomonkoson. Érettségi után három nappal – lévén az első világháború második éve – katonai szolgálatra hívták be: a székelyudvarhelyi 82. gyalogezredben szolgált, előbb tizedesként, majd hadapródként, később tiszti rendfokozatban volt a harctéren, ahol többször megsebesült. A háború után otthon gazdálkodott, illetve a brassói Schiel gyárban dolgozott esztergályosként.

Amikor a gyár szász igazgatója – úgymond – nemzetiségi alapon kirúgta, a szülőfalújában, Csíkszentdomonkoson megérezte a hívást: Isten a népének, a magyarságnak a szolgálatára választotta ki – és beiratkozott a gyulafehérvári papneveldébe. A cséplésnél feltűnt az apjának, hogy a fiának nem a cséplésen, hanem valami máson jár az esze,  azt hitte a nők járnak a fia fejében, bíztatta hát, hogy nősüljön, ideje is lenne már. A fiú ekkor jelentette be az apjának, hogy pap lesz. Közel másfél évtized múlva XI. Piusz gyulafehérvári püspökké nevezte ki.

Tiltakozott a deportálások és az egyház-állam összeolvasztása ellen  

„Non recuso laborem”, vagyis: nem futamodom meg a munkától – ez volt Márton Áron püspöki jelmondata. A munka számára nem csupán az egyházkormányzati munkát jelentette, hanem mindazt, amivel jobbá lehet tenni a mindennapokat. Egy egyháztörténész így fogalmazta meg Márton Áron püspöki programját: „Társadalmi-nemzetiségi oldalról népművelés, lelkipásztori oldalról pedig újraevangelizáció…” 1944. tavaszán, a kolozsvári Szent Mihály-templomban, egy papszentelésen elmondott beszédében, és néhány nappal később a magyar miniszterelnökhöz, Sztójay Döméhez és a belügyminiszterhez, Jaross Andorhoz írott levelében is, tiltakozva a zsidók deportálása ellen. Ugyanezt tette a főispáni hivatalban és a rendőrkapitányságon is.
 

A hatalomnak többek közt azért nem tetszett, mert nagyon szerették a hívei

Válaszként  kitiltották Kolozsvárról. (Évtizedekkel később, a zsidó deportálások időszakában végzett kiállásáért, az izraeli Jad Vasem Intézet post mortem a Világ igaza címmel tüntette ki.) A háború után az új román alkotmánytervezetben fedezett fel a püspök lelkiismereti és vallásszabadsággal kapcsolatos ellentmondásokat – természetesen ez ellen is tiltakozott: követelte a vallásszabadságot az összes, Romániában működő egyház számára, a vallásoktatást az iskolákban, a hitélet biztosítását a hadseregben, a kórházakban és a börtönökben is.

Természetesen az egyházi iskolák államosítása ellen is tiltakozott, nemkülönben a szerzetesrendek betiltása ellen. Amikor pedig a bukaresti kormány az orthodox egyházba akarta kényszeríteni a görög katolikusokat és börtönbe vetette a papokat és hívőket, akik ki akartak tartani a görög katolicizmus mellett, Márton Áron a körlevelében ezt írta: „Azok a megdöbbentő események, amelyek a görög katolikus testvéreinkkel történtek, semmi kétséget nem hagynak fenn a felől, hogy számunkra is elkövetkeztek a hitvalló helytállásnak és a vértanúságot is vállaló kitartásnak a napjai…” És megtiltotta a papjainak a közvetlen politikai szereplést.A magyar hercegprímás, Serédi Justinián bíboros esztergomi érsek 1945-ben történt halála után a Vatikán szívesen látta volna Márton Áront a magyarországi katolikus egyház élén. Csakhogy akkoriban már a kommunistáknak komoly beleszólásuk volt abba, hogy ki vezesse a magyar katolikusokat.

Börtönből házi őrizetbe – a pápával sem szimpatizált

A püspök, aki nemcsak vezette a nyáját, hanem óvta is, előrelátó volt és még a letartóztatása előtt kinevezte az őt helyettesítő kormányzókat, utasítva őket arra is, hogy munkájuk megkezdésekor ők is nevezzék ki az esetleges letartóztatásuk után hivatalba lépő új kormányzót és annak az utódját is, oly módon, hogy legalább két „tartalékos” mindig legyen. Letartóztatása után, bő egy héttel már a vatikáni napilapban, a L’Osservatore Romanoban olvasni lehetett, hogy a kommunista Romániában letartoztatták a gyulafehérvári püspököt – akit XII. Piusz pápa címzetes érsekké nevezett ki. Márton Áronnal, akit letartóztatása után évekkel ítéltek életfogytiglani börtönre, senki sem közölte, hogy érsek lett.

A kiszabott időt azonban nem kellett letöltenie a börtönben, mert 1955-ben, Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén szabadult. A hatóság viszont egy idő után úgy vélte, még mindig túlságosan népszerű, ezért egy évvel később házi őrizetbe helyezték, ami tizenegy évig tartott. Később eljutott Rómába is, találkozott VI. Pál pápával, aki azonban – minden tisztelet ellenére, úgymond – nem volt szimpatikus a püspöknek, mert nem tetszett neki, hogy a pápa hajlandó a budapesti kommunista kormányzattal tárgyalni. Márton püspök a román állami vezetéssel – a Vatikán kifejezett kérése ellenére – csak akkor lett volna hajlandó tárgyalóasztalhoz ülni, ha ahhoz a Romániában betiltott görög katolikus egyház vezetői is odaülhettek volna.

A püspök egészsége egyre rosszabb lett, négyszer is kérte a felmentését, mígnem II. János Pál 1980 tavaszán felmentette a püspöki teendők alól. „ … Szeretett Híveim, mint főpásztorotok elsősorban a hitet akartam megerősíteni lelketekben és a hithez való ragaszkodást hagyom rátok örökségül.” – írta a híveitől búcsúzó Márton Áron az utolsó püspöki körlevelében. Nem egészen fél év elteltével, szeptember 29-én a 85 éves főpap az Örök Hazába költözött.

Simon F. Nándor

• Cimkék:
Márton Áron püspök hitvalló boldog szent deportálás vallásszabadság börtön

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére