Magyar a karitász védőszentje

Keresztények az elesettekért: a szeretet szolgálatában

A szeretet szolgálatában az éhínség, háborúk és katasztrófák idején is – hirdeti a kiállítás alcíme. A hirdetőplakátokon Katkó Tamás, a Kolta Galéria művészeti igazgatójának a fotója látható: egy Anya, a mindenséget átölelő gondoskodó szeretet, maga az agapé szimbóluma. A karitász latin eredetű szó (caritas): emberszeretetet, jóságot, könyörületességet, jótékonyságot jelent. Az Újszövetségben a görög agapé megfelelője, jelenti Isten szeretetét irántunk, a keresztényeknek a szegények és a rászorulók felé irányuló, gondoskodó szeretetét, illetve a fogalom alatt értjük az egyházi, szervezett jótékonysági tevékenységet és annak szervezeteit.

Erősödő szegényszeretet

Már az őskeresztény egyházközösségek az elesettek megsegítése felé fordultak, a II. században jegyzéket vezettek a szegényekről és a segélyezésről. Nagy Konstantin császár törvényben szabályozta az egyházi szegénygondozó tevékenységet: a püspökök kötelessége volt a börtönlátogatás, a foglyok bánásmódja fölötti őrködés, és a gabona szétosztása az özvegyek között. Az V. századtól az egyházi javak egynegyedét, az úgynevezett quarta pauperumot jótékonysági célokra kellett fordítani, a VI. századtól egyházi „ápoldák” és szegények befogadására alkalmas fogadók létesültek, megalakultak a plébániák, feladatuk lett az egyházközösségi szegénygondozás irányítása. A városi céhrendszer megszületésével a szervezetek gondoskodtak szegény tagjaikról. A XII. századtól a város közösségének a kötelessége volt a szegények felkarolása, de mivel a vezetés egyházi személy kezében volt, ráadásul a céhek is vallásos alapokon álltak, a karitász intézménye még kizárólag keresztény alapokon nyugodott. A reformáció indította el a világi szociális gondoskodást, a városiasodással párhuzamosan megalakultak a közkórházak és a népjóléti alapítványok.

Szociális apostolok

A kolduló rendek, az ágostonosok, a domonkosok, a ferencesek, az irgalmasok, a karmeliták és a szerviták kemény önmegtartóztatásban éltek, és összegyűjtött javaikat a szegények között osztották szét. A karitász védőszentje magyar szent, Árpád-házi Szent Erzsébet (1207−1231). Férje, Türingiai Lajos őrgróf halála után a bajor udvar rosszallása ellenére szociális alapokon megszervezte az egészségügyi ellátást, s a gazdag udvar éléstárait a szegények javára bocsátotta. Menedékhelyet alapított árva gyerekeknek, 28 ágyas kórházat, ispotályt létesített (IX. Gergely pápa már négy évvel a halála után, 1235-ben szentté avatta).

A XVI. század nagy nevelőszentje Néri Szent Fülöp (1515−1595), de a szolgáló szeretet hősei között említhetjük a XVII. század legkimagaslóbb szegényapostolát, az újkori karitász úttörőjét, Páli Szent Vincét (1581−1660) is, aki a szegénygondozásban új fejezetet nyitott azzal, hogy intézmények helyett otthonokban gondoztatta a szegényeket, árvaházat alapított, szegényeket tanított, a harmincéves háború áldozatainak alamizsnát gyűjtött. Megalapította a Szent Vince Betegápoló Nővérek Rendjét és a Szent Vince Egyletet, Szeretet-Testvérületet alapított, és a gályarabok lelkipásztora volt. Missziós tevékenységének a csúcsa, hogy Marillac Szent Lujzával (1591−1660) megalapította a Szeretet Leányai Társulatot, az Irgalmas Nővérek Rendjét. A leánynevelésben az angol Mary Ward (1585−1645) által alapított Angolkisasszonyok Rendje jeleskedett. Cottolengo Szent József (1786−1842), Torino nyomornegyedében a beteg és elhagyott szegények ápolására kórházakat alapított, megnyitotta az Isteni Gondviselés Kis Házát. A gyermekgondozás apostola Bosco Szent János, Don Bosco (1815−1888), aki Torinóban a fiúnevelés reformere volt, és 1859-ben megalapította a Szalézi Szent Ferenc Társulatot az elhagyott és szegény ifjak nevelésére.

S a teljesség igényét minden szempontból nélkülöző felsorolásunkban véletlenül se feledkezzünk el a közelmúltban szent életet élő, albán származású Kalkuttai Boldog Terézről, Teréz anyáról (1910−1997), a Szeretet Misszionáriusai rend alapítójáról, aki Indiában végzett csodálatos segítői munkát a legelesettebbek körében.

Szervezetten

Az Irgalmas Nővérek Rendjét, a legteljesebb körű szociális tevékenységet ellátó magyar női szerzetesrendet gróf Széchenyi Franciska alapította Pinkafőn. Az apácák az 1948-as államosításig betegszolgálatot végeztek elmegyógyintézetekben, kórházakban, fegyintézetben, tanítónőképzőt, ipari leányiskolákat, polgári és elemi iskolákat, árvaházakat működtettek, 1944-ben zsidókat mentettek a nyilas uralom elől.

Intézményként kiemelkedő a Freiburgban működő, 1896-ban alapított Deutscher Caritas Verband; Freiburg 1915-ben a szegénygondozás egyetlen hivatalos központja volt; 1897-ben megalakult a katolikusok németországi karitászszövetsége; az ezután sorra alakuló nemzeti szövetségek a Caritas Internationalisba szerveződtek.

A magyarországi szervezet megalakulását először Prohászka Ottokár sürgette a XX. század elején: 1900-ban Keresztény Karitász címmel megjelent a mozgalom létrehozását sürgető írása, és Farkas Edittel megalapította a Szociális Misszió Társulatot. Prohászka az egyház megújulásáról vallott nézeteit ötven év múlva a második vatikáni zsinat hivatalos tanításai között olvashatjuk: a vallás és a tudomány párbeszédét, a világiak fontos szerepét az egyházi tevékenységben vagy éppen a demokratikus reformokat. Prohászka szociális tervei megvalósításáért politikai szerepet is vállalt, országgyűlési képviselő volt – politikusként és egyházi személyként is azonban mind a mai napig vitatott életműve, antiszemita kezdeményezései miatt.

Rott Nándor, későbbi veszprémi megyéspüspök vezetésével 1914-ben Katholikus Karitász néven megalakult a hadba vonulókat és családjaikat támogató segélyakció, 1923-ban a Szociális Testvérek Társasága; 1926-ban P. Oslay Oswald egri ferences elgondolása alapján megszületett az úgynevezett Egri Norma és a Ferences Nővérek Szegénygondozó Rendje; 1930-ban kezdődött el a szervezkedés az egyházi karitásztevékenység intézményesülésére. A gazdasági világválság és az arra reflektáló szociális érzékenységű pápai enciklikák meggyorsították a szerveződést, és Serédi Jusztinián bíboros hercegprímás 1931. szeptember 17-én a karitász érseki biztosának nevezte ki Mihalovics Zsigmondot, aki Budapest minden egyházközségében megalapította a célszervezetet; a 39 budapesti és egyházmegyei intézmény koordinálására a püspöki kar megalapította a Szent Erzsébet Karitász Központot, a szervezet csak 1948-ig működhetett szervezett formában.

Illegális szeretet

A II. János Pál által boldoggá avatott Salkaházi Sára a szociális apostolkodás mártírja: hat társával együtt 1944-ben a Dunába lőtték. Aztán a kommunista diktatúra kezdődött, 1948-ban a szociális és karitatív szakosztállyal is rendelkező Actio Catholicát és a szociális tevékenység koordinálását ellátó Szent Erzsébet Karitász Központot „politikai tevékenység” kifejtésével vádolták, ezután elvesztette jelentőségét, tevékenysége állami kontroll alá került; 1950-ben felszámolták a karitásztevékenységet folytató egyházi szervezeteket és szerzetesrendeket, korlátozták az egyházak működését. A szerzetesi közösségek széthullottak. Az oktatás ellehetetlenítésével párhuzamosan az ifjúsági közösségeket is feloszlatták, és a betegápoló rendeket is eltávolították a kórházakból.

A karitász azontúl csak a szentmisén lehetett jelen, de egy évtized múlva a Rózsafüzér Társulat mellett egyre nagyobb lendülettel működött az egyházközségi karitász. Az egyházközségekben keddi napon Szent Antal-misét mondtak a célért, a keddi kenyeret Szent Antal kenyerének nevezték, és a szegényeknek adták. A Kádár-rendszer szigorának enyhülése után az illegalitásban is dolgozó papok és nővérek egyre nyíltabban felvehették a kapcsolatot a nyugati szervezetekkel. Bécsi és a bajor forrásokból segélyeket, gyógyszereket, templomi berendezéseket és papi kellékeket kértek és kaptak. Az 1956-os forradalom és szabadságharc alatt és leverése után a Caritas Internationalis csomagok, élelmiszerek, ruhák küldésével segített, illetve nemzetközi menekülttáborokban szervezte, hogy a hazájukat kényszerből elhagyók új otthonra találjanak.

Újjászületés

A szeretetszolgálat „felszabadulását” az 1989-es NDK-s német menekültáradat felkarolása hozta meg. A rendszerváltozáskor a legsürgetőbb feladat a munkanélküliség, a gyermekvédelmi ellátás kérdéseinek megoldása, az egzisztenciális kiszolgáltatottság csökkentése, az egészségügy és az oktatás fejlesztése volt. A határok lebontása után a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia a Magyar Karitász újjászervezéséről döntött, és 1991-ben kihirdette újjáalakulását.

Az egyházmegyei karitászszervezetek munkáját a Magyar Karitász felügyeli, a szervezet pedig az intézményes szociális és egészségügyi ellátással foglalkozik. A Magyar Karitász tagja a Caritas Internationalisnak, 1994-től folyamatosan bekapcsolódott a nemzetközi segélyakciókba, 2001 óta Katolikus Karitász néven működik.

Udvarhelyi Erzsébet

nyitókép: szeged.ma

• Cimkék:
karitász katolikus agapé szegénység misszió

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére