Két esperes, egy család

Katolikus pap és református keresztfia

„A mikrokörnyezetem határozta meg az ökumenikus gondolkodásomat – vallja az idén aranymisés Varga János. – Életveszélyesnek tűnő, hajmeresztő dolgokra is képes vagyok, de igyekeztem soha át nem lépni az egyház törvényeit és szabályait.” Az ibrányi plébános vegyes házasságból származik. Édesapja volt katolikus, aki azonban nem gyakorolta a vallását. Édesanyjával és négy reformátusnak keresztelt lány testvérével együtt járt templomba.

Mintha katolikusok

„Anyámat és négy nővéremet cseppet sem szerettem kevésbé, mintha katolikusok lennének.” Mint mondja, nekik az ökumenét a családban kellett megélniük. A dolog működött. Manapság szoktak a vegyes vallás miatt feszültségre hivatkozni, de meglátása szerint sohase a vallás a probléma, „mindig más valami feszül neki az életnek, csak a vallás az, amire mindent rá lehet kenni. Azon kell munkálkodnunk, ami összeköt minket, és lazán figyelmen kívül kell hagyni, ami elválaszt.” Ezt megélni a családban a házastársaknak szent kötelessége. „És ha egyszer ezt meg lehet valósítani a családon belül, akkor miért ne lehetne megvalósítani az egész világban?” – teszi még hozzá.

János atya elkötelezett híve az ökumenének, hisz abban, hogy eljön az idő, amikor csak egy akol lesz és egy pásztor. „Az Isten kezében vannak a szálak, amelyek mozgatják a történelmet. Nem tudom én sem kiszámítani, hogy s mint, de tudom, hogy lehetséges, és meg is fog valósulni.”

Reformátusok közt

Bartha Gyula úgy emlékezik vissza a különböző felekezetek egymás mellett élésére, hogy az nagyon meghatározó volt a családban. „Jó hatással voltunk egymásra, családon belül ismerhettük meg a másik felekezetét. Jancsi is gyermekkorától kezdve, én pedig rajta keresztül.” Nagybátya révén néhány katolikus pap munkásságát is megismerhette. Amikor a debreceni teológiára került, a társai ragasztották rá, hogy reformátusok között katolikus, mert hozta magával mindazt, amire a szíve-lelke nyitott volt a katolikus tanítások közül.

Tudják-e gazdagítani egymást a hitelesen megélt keresztények, ha különböző felekezetekhez tartoznak? A sokszínűség elmélyíti-e a hívek elkötelezettségét, és hitük alaposabb megéléséhez vezet-e?

Isten mindkét szolgája úgy látja, hogy a különböző felekezet tagjainak van mit tanulniuk egymástól. A pápista miseközpontú szemléletnek látnia kell, hogy „lehet üdvösség és van üdvösség a misén kívül – mondja a nemrég apáttá kinevezett plébános. – A protestánsok számára a bibliaolvasás nem formális, hanem éltető ige, az élet kenyere.” Úgy látja, a kálvinisták imaéletéből is volna mit ellesni. Ők a lelkükből imádkoznak, nem kötött imákat mondanak, hanem saját szavaikkal fordulnak Istenhez. Ezt hívják spontán imádságnak. „Beszélgetnek az Istennel. Ezt mi nem tudjuk, mert ebben nincs gyakorlatunk, de meg lehet tanulni a reformátusoktól.”

A különböző felekezetekhez tartozó, egymás közelében dolgozó lelkipásztorok közötti baráti viszony is remek alapot nyújthat a gyülekezetek közötti kapcsolatnak, egymás jobb megértésének. „Én Csengerben szolgálok és az itteni katolikus pappal is nagyon jó a viszony, szinte családtagként gondolok rá. Tudunk együtt szalonnát sütni, kirándulni. Mielőtt ő idekerült volna, évekig nem volt saját katolikus papja a városnak. Én magam kértem Bosák Nándor katolikus püspököt, hogy adjon papot Csengernek, aki onnan szolgálhatja a környező településeken élők hitéletét.”

Ezen túllépve

Bartha Gyula azonban felhívja arra is a figyelmet, hogy még a lelkipásztorok között sem érzi mindenki, hogy „mit jelent, hogy én református vagyok.” Egy katolikus „részt vehet egy olyan istentiszteleten, ahol igehirdetés van a Bibliából, ahol imádságot mond el egy lelkipásztor szolgálat előtt vagy után. Ahol elhangzik a Miatyánk, néhány ének, amiben semmi olyan nincs, ami a tanításával szembefordulna. Neki egyszerűbb a dolga, nekem nehezebb részt venni abban, ami a reformáció vonatkozásában jött új.”  Mint mondja, ez tehertétel, de ezen túllépve, két lelkipásztor, két gyülekezet barátsága nagyon sok mindenre meg tudja tanítani egymást.

Varga János idén nyáron ünnepelte pappá szentelésének 50. évfordulóját. Aranymiséjének bemutatásakor, melyen hatvan katolikus pap koncelebrált és ünnepelt együtt a jubilánssal, keresztfia, a református esperes unokaöcs olvasta fel a katolikus templomban az olvasmányt, a szentleckét pedig egy másik unokaöccse, aki pedig Veszprémben evangélikus lelkész, fehér albában és stólában. Kérdésemre, hogy lehet-e katolikus papnak református keresztgyereke, a legtermészetesebb igennel válaszolt Varga János: „Hát miért ne lehetne? Ha én a családban megélem az ökumenizmust, ki zárja ki, hogy keresztapja lehessek ennek a gyereknek? Ha a katolikus egyház apának és anyának elfogadja a protestáns házastársat, akkor keresztanyának és keresztapának is el kell fogadnia.”

Szerdahelyi Csongor 

• Cimkék:
esperes református katolikus pap lelkész

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére