Napkollektor a parókián – interjú Gáncs Péterrel

Hány emberre teremtette Isten a világot?

– Az ökoteológia nem túl közismert kifejezés. Pontosan mit takar?

– Ez két kifejezés ötvözete. Az ökológia a környezet védelmével foglalkozó tudomány, és a teológia mindazzal foglalkozik, amit Istenről tudhatunk. Az ökoteológia megpróbálja a kettőt ötvözni. Fordítsuk ezt úgy, nagyon egyszerűen magyarra, hogy teremtésvédelem. Ez egy picit más, mint a környezetvédelem, pontosabban ugyanarra a világra irányul, csak a motivációt érzem gazdagabbnak a teremtésvédelem szó esetében, mert amikor azt mondom, hogy a teremtést védem, abban benne van a hitem, hogy van teremtő.

– A teremtőnek tartozunk elszámolással a környezetünkért?

– Nem csak azért védem a világot, hogy nekem jó legyen, óvjam a vizemet, levegőmet, nyugalmamat, hanem mert tudom, hogy van egy vertikális szál, tehát, van egy teremtő, aki úgy adta a világot az embernek, hogy – ezt olvassuk a teremtéstörténetben – őrizze és művelje azt a bizonyos kertet. Az ökoteológia ezt a többdimenziós környezetvédelmet képviseli. Az embernek felelőssége van a világban, nemcsak a másik ember és az eljövendő nemzedékek felé, hanem a teremtő felé is. A teremtőnek tartozunk hálával, hogy ebben a világban élhetünk. A „ne ölj”, és az, hogy az életet védjük, az a saját életünkre is vonatkozik. Ha én mérgezem a környezetemet, a vizemet, a levegőmet, akkor tulajdonképpen az életet pusztítom, nem csak körülöttem, hanem magamban is.

– Elég elterjedt a nyugati gondolkodásban az az érvelés, hogy a bolygónk jelenlegi, lehangoló állapota az évezredes bibliai világképnek köszönhető, de legalábbis abban gyökeredzik. Az egyik fő érv, hogy „a teremtés koronája”, az „uralkodj a világodon” bibliai elve gőgössé tett minket. Ön mit gondol erről?

– Ez a torz látásmód nyilvánvalóan megfertőzte a kereszténységet is, ugyanakkor nem gondolom, hogy a kereszténységből nőtt volna ki, vagy a Bibliára vezethető vissza. A teremtéstörténetből egyértelmű, hogy az embernek óvnia kell a „kertet”, nem kizsákmányolnia. A Tízparancsolat is azért szab bizonyos korlátokat, hogy védje az életet, a közösséget és az egész világot. Az ökológiai katasztrófahelyzetért, az olyan tragédiákért, mint legutóbb a vörösiszap-áradás, a nyugati ember tehető felelőssé, aki elvágta a fölső szálat, mely a teremtővel kötötte össze. Abban egyetértek, hogy az eltorzult látás, ami a kereszténységet is megfertőzte, abszolút felelőssé tehető. De éppen az Istentől való elidegenedés vezetett oda, hogy az ember önzővé vált. Mert ha már nem fogadom el, hogy van közös teremtőnk, atyánk, akkor már a másik ember sem testvérem, és bármit elvehetek előle, beleértve, hogy a jövendő nemzedéknek elveszem az életterét. Pontosan arról szól a Biblia, hogy amikor az ember szembekerült teremtőjével a bűnesetben, utána verte agyon Kain Ábelt. Már nem testvért látott benne, hanem konkurenciát.

– A másik érv szerint azzal, hogy a kereszténység célja egy istenibb valóság, a mennyország, feleslegessé válik, hogy az itteni, átmeneti állapottal törődjünk. Miért legyen fontos nekem ez a bolygó, ha az igazi üdvösség odaát vár rám?

– A kereszténység transzcendens reménysége, hogy ezután a világ után jön egy másik. De ez nem azt jelenti, hogy ebben a világban már bármit csinálhatok, sőt! A kereszténység egyik központi tanítása, hogy akkor van esélyem a reménység szerinti szebb, boldogabb világra, ha itt, ebben a világban felelősen és Isten akarata szerint élek. Amikor a Biblia a megtérésről beszél, akkor egyszerre kell visszafordulnunk a teremtőhöz, a teremtménytársakhoz és egy kicsikét önmagunkhoz is.

– Kiket nevezhetünk teremtménytársaknak?

– Ez a szép kifejezés igaz a másik emberre, valamint az összes élőlényre, az állatokra, a növényekre. Azt is nagyon jól tudjuk, hogy a négy őselemet, ami a világot alkotja: a levegőt, a vizet, a földet, a tüzet – ezt behelyettesíthetjük az energiával – az ember fel tudja használni, ám megteremteni nem tudja. Fölhasználjuk, de hogyan? Felelősen? Gazdaságosan? A Biblia pontosan arról szól, hogy az Istentől elszakadt ember válik kezelhetetlen, önző lénnyé.

– Az ökoteológia foglalkozik azzal a meglehetősen profán kérdéssel, hogy hány emberre teremtette Isten a világot?

– Ma az emberiség egy része féktelenül pazarol, és egy másik része a lét és nemlét határán egyensúlyoz. Nem tudom számszerűsíteni, hogy hány milliárd embert képes eltartani a Föld. Kell a tiszta víz, a tiszta levegő, az egészséges táplálék, a megfelelő hajlék, de nyilvánvaló, hogy van korlátja mindennek. Azt én sem hiszem, hogy ez a bolygó 20 milliárd embert is el tud tartani, de biztos vagyok benne, hogy ha lemondanánk a feleslegeinkről, élhetőbb lenne a világ. A globális gondolkodásban oda kellene eljutni, hogy számunkra ne csupán egy hír legyen a híradóban, hogy hányan haltak éhen Afrikában, Indiában, hanem érezzük azt a felelősséget, hogy ők talán azért haltak éhen, mert a kukát ételmaradékkal tömjük tele. Mert megvesszük, ami akciós, akkor is, ha nincs rá szükségünk.

– Az ökoteológia hogyan működik a gyakorlatban?

– Mindenképpen a környezettudatos életre való neveléssel indul. Ez folyhat a gyülekezetekben és az általunk elérhető közösségekben: figyelünk az újrafelhasználhatóságra, a takarékosságra. Például, amikor a parókiákon ügyelünk arra, hogy a tetősíkba napkollektorok kerüljenek. Szeretnénk, ha az épületeink is arról szólnának, hogy ne szennyezzük a környezetet. Fontosak az apró jelek: például nekem is van autóm, de Budapesten kizárólag BKV-val járok. Három éve hirdetünk teremtésvédelmi hetet, emellett e témában ökumenikus ifjúsági rendezvényeink vannak, amelyek egyelőre nem mozgatnak meg nagy tömegeket, de úgy érzem, hatásosak.

– Optimista a jövőre nézve?

– Az optimizmus szerintem kevés, reményre van szükségünk. Szokták mondani, és ezt igen jó kifejezésnek tartom, hogy globális falu lett a világ. Én éltem sokáig falun, tudom, hogy ott mindenki számon tartja a másikat. Egy faluban nem szoktak az emberek éhenhalni, megfagyni, nincsenek hajléktalanok. A gazdasági válság nem múlik el magától. Ez a krízis, amit most átélünk, jelzi, hogy az az életstílus, amit Európa és Amerika él, nem folytatható. Én abban bízom, hogy ennek a világnak van gazdája. Nem hiszem, hogy megmentené helyettünk, de remélem, hogy ad elég bölcsességet arra, hogy komolyan vegyük a felelősségünket. Isten nem engedi elpusztulni a világot. Rajtunk keresztül nem engedi.

 

Kubiszyn Viktor

Fotó: Simonyi Balázs

• Cimkék:
ökoteológia teológia gáncs péter evangélikus környezet környezetvédelem teremtés

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére