Megkezdődött a boldoggá avatási eljárás

Ferences mártírok: volt, akit puskatussal vertek agyon

A hét ferences boldoggá avatásával a katolikus egyház példát kíván állítani a hívek elé: a vértanúk az akkori nehéz időkben kitartottak a hitük és a rájuk bízottak mellett, és ezért az életükkel fizettek.

Nehezen boldogulnak

A boldoggá avatás természetesen hosszú és bonyolult procedúra, hiszen a felterjesztett személyek életét alaposan meg kell vizsgálni, nehogy olyan ember legyen az egyház által jóváhagyott példakép, aki erre nem teljesen érdemes. Ezért aztán vannak olyan boldoggá avatási perek, amelyek akár évtizedekig is elhúzódhatnak. Korábban úgy tekintettek a boldoggá avatásra, mint a szentté avatás előszobájára, ám ma már ez nem feltétlenül van így. Egyházi szakértők szerint, ha valakit boldoggá avatnak, az csupán azt jelenti, hogy az illető ugyan kiérdemli az egyetemes egyház tiszteletét, de inkább helyi viszonylatban volt jelentős a működése. Ezt erősíti az a gyakorlat, amelyet XVI. Benedek pápa vezetett be. E szerint a boldoggá avatási ünnepséget nem Rómában, hanem abban az országban tartják, ahol tisztelik az illető emlékét.

Az utóbbi években több magyar is bekerülhetett a boldogok családjába. Erre a tisztességre nemesül például Apor Vilmos, Batthyány-Strattmann László, Salkaházi Sára, IV. Károly király, Meszlényi Zoltán vagy a tavaly boldoggá avatott erdélyi püspök, Bogdánffy Szilárd is. Érdekesség, hogy a – hasonlóan az ősegyházi gyakorlathoz – többnyire vértanúk kerülnek így be a szentek és a boldogok „társaságába”, így az előbb felsoroltak közül is legtöbben (a most felterjesztettekkel egyetemben) erőszakos halállal fejezték be az életüket. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a vértanúkat általában könnyebb és gyorsabb is boldoggá avatni, az ő esetükben Róma például eltekint a haláluk utáni csodatételtől. A hét ferences szerzetes közül négyet koncepciós perben ítéltek el, de voltak köztük olyanok is, akiket a megszálló katonák öltek meg azért, mert óvták a híveket, esetleg gyilkosaik szerint „kihívóan” reverendát viseltek.

Az „öreg” szerzetes

Szerb partizáncsapat áldozata lett Körösztös Krizosztom, aki 1909-ben született Pécsett. 1932-től előbb Magyarországon, majd 1938-tól amerikai magyarok között szolgált papként. Amikor 1941-ben a Délvidék egy részét visszacsatolták Magyarországhoz, Krizosztom atya belevetette magát a hét idetelepített bukovinai székely telep kelkigondozásába. 1942-ben behívták katonalelkészi szolgálatra, és az orosz frontra küldték a Don kanyarhoz. Augusztusban, még a végzetes csata előtt visszatért Újvidékre, és egy új kolostor előjárója lett. A környező falvak pasztorálását irányította, de rendtársaival ellátta a horvátokat és az ott élő magyarokat is, miközben kéthetente erkölcstanra oktatta a csendőröket. Ők figyelmeztették is a közeledő veszélyre a szerzeteseket, akiket megpróbáltak rávenni a menekülésre. Közben ugyanis a szerbek elkezdték visszafoglalni a visszacsatolt területeket, és közeledtek a partizáncsapatok.

„A szerb partizánokhoz viszonyítva az oroszok majdnem angyalok.” - mondta a támadást követően Grősz József kalocsai érsek. Nem túlzott: 1944. október 26-án a kommunista partizán csapatok elözönlötték a várost, és elvitték a rendház lakóit is. A házfőnököt, Krizosztom atyát, akit betegsége a koránál sokkal idősebbnek mutatott, ott akarták hagyni. Ő azonban a többiekkel tartott – barakkba hajtották őket, ahol napokon át gyóntatta, vigasztalta a híveket. Október 28.-án katonazene mellett a foglyokat hármasával összekötözve futásra kényszeríttették, s közben puskatussal ütötték. Az „öreg” ferences papot is agyonverték.

A víg kedélyű misszionárius

A kommunista rendszer későbbi üldözései nem jártak ekkora vérengzéssel, a megszálló hatalmak igyekeztek jogilag is megalapozottként beállítani a papok elleni fellépéseket. Ilyen koncepciós per áldozata lett többek között Károlyi Bernát ferences szerzetes is. Bernát testvér 1892-ben született Almáskamaráson, az első világháború utolsó két évében tábori lelkészként dolgozott, majd Kecskemétre került. 1929 és 1938 között a ferencesek kínai missziójának alapító vezetője lett Paoking környékén. Missziós tevékenysége során az elhagyott, magatehetetlen betegeket ápolta, árvaházat alapított, iskolát, orvosi rendelőt létesített, megszervezte a környék lelkipásztori szolgálatát. Kínában püspökétől új nevet kapott: Tay Lo-li, ami annyit jelent: vígkedélyű.

1938-ban visszajött Magyarországra, 1945-ben kecskeméti házfőnökként a környékbeli tanyavilág közkedvelt lelkipásztora lett. A rendőrség kétszer is letartóztatta, de a tanyasiak népes felvonulása és éles tiltakozása után jobbnak látták elengedni. A zsidóüldözés idején menekülteket rejtegetett, gettókat látogatott. Később Budapestre, a Pasaréti úti rendházba került, ahol házfőnökként és művelt papként társasági életet élt, és így gyakran találkozott például az amerikai követség alkalmazottaival is. 1949. novemberében aztán végleg elhurcolták, és egy évvel később államrend elleni szervezkedés vádjával, de bizonyítékok nélkül elítélték. A rabtársak visszaemlékezései szerint a börtönben őt is kegyetlenül kínozták, de mindig megőrizte jóságát. „Károlyi Bernát fogalom volt a rabok között, és ahol rettenthetetlen kis alakja feltűnt, sereglettek köré az emberek. Szerették, mert jóságos tekintete vigasztaló volt, és szavai gyógyítottak …” – olvasható róla a rabtársaktól fennmaradt beszámolókban. Az állandó kihallgatások, kínzások, az internálás szenvedései azonban felőrölték életerejét. 1954. március 2-án halt meg a budapesti rabkórházban. Zsidómentő tevékenységéért a magyarországi rabbi kar a holokauszt hatvanadik évfordulóján emlékfát ültetett a tiszteletére a kecskeméti ferences templom kertjében.

H. P.

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére