Kik vagyunk? Mit akarunk? Kik állnak mögöttünk? Partnereink Kapcsolat  
A mindennapi.hu portál a tartalmait jelenleg nem frissíti, az eddigi tartalmak továbbra is megtekinthetőek.
Egyház
2010-12-24 15:14:00

Nem a család, hanem az ember van krízisben

Bíró László katolikus püspök a karácsonyról

A család valójában evangélium – vallja Bíró László, a Magyar Katolikus Püspöki Kar családi referense, tábori püspök, aki szerint az egyház sok mindenben segíthet, de a családoknak maguknak kell kézbe venniük a jövőjüket.

– Hogyan ünnepli a karácsonyt azóta, hogy püspök lett? Van ideje egyáltalán a csendben elmélyedni? Ilyenkor a papok szokásos „munkaköri ártalma”, a lótás-futás, állandó szolgálat. Főpásztorként le tudja lassítani az életét úgy, ahogyan azt ilyenkor az embereknek a templomokban javasolják?

– Kora délután még felkeres az egykori hittanosaimból és azok gyermekeiből álló kis csapat, de amikor ők elmennek, akkor – az esztendő egyetlen napjaként – csöndes este, a Szenteste következik. Imádkozom, és olvasgatok, ez számomra a lelki elmélyülés ideje. Vallom, minden rajtunk múlik. Az is, amit teszünk, és az is, amit nem teszünk.

– A monori katolikus plébános a Szentestét már évek óta a református tiszteletes családjával ünnepli. Ott van a gyertyagyújtásnál, ő is ajándékokat rak a fa alá, együtt vacsoráznak, éjfél előtt pedig mind a két pap beöltözik, és megy a saját templomába, hogy szentmisét, vagy istentiszteletet tartson. Magasabb szinten ezt miért nem lehet megvalósítani?

 

Fotó: Simonyi Balázs

– Ez a monori példa egy kivételesen szép helyzetet ábrázol, hiszen azt mutatja, hogy a protestáns pap megérti a katolikus kollégája magányát. Másutt az egymáshoz közel lakó katolikus papok jönnek össze. De nem hiszem, hogy a monori példát szélesebb rétegben meg lehetne ismételni. A Szenteste ugyanis elsősorban intim, családi ünnep. Sok katolikus pap számára az egymást követő éjféli misék színesítik az estét.

– Ez az ünnep akár még össze is köthetné Krisztus sokfelé szakadt nyáját. Össze lehet kötni a szétfeslett fonalat? Hol húzná meg az ökumené határait?

– Én tizenhét éven keresztül minden hónapban együtt imádkoztam nyolc felekezet papjával. Ez a közös imádság az ökumené szép gesztusa volt, amiből közös lelkipásztori cselekvések sora fakadt. Azt gondolom, hogy az igazi ökumené a különbözőség felvállalásából ered. Ettől a sokszínűségtől kölcsönösen csak gazdagodhatunk. Erőszakosan, egymáson átgázolva nem lehet megtalálni ezt a fajta egységet, ellenben ha mindannyian a különbözőségeinket felvállalva és a saját hagyományainkat megőrizve tesszük a dolgunkat, akkor szép csöndben, szinte észrevétlenül felépítjük az igazi ökumené világát. Ha nem vállaljuk fel a különbözőségeinket, és nem ezen keresztül építjük az egységet, akkor csak látszat-, hangulati egység jön létre. Ez pedig nem vezet sehová. Ha a találkozásokkal közös hagyományokat teremtünk, akkor az egység felé haladunk.

– A Püspöki Kar a jövő évet a családok évének nyilvánította. Mit várnak ettől?

Hármas feladatot tűztünk magunk elé: ünnepelni a családot, tanúskodni róla, és tudatosítani, hogy ez egy pótolhatatlan érték. Néhány évvel ezelőtt II. János Pál pápa azt mondta, hogy a család valójában evangélium. Az utóbbi időben sokan megkérdezték tőlem, azért hirdettük-e meg a családok évét, mert krízisben van a család, és egy egész évet kell rááldozni? Szerintem nem a család, hanem az ember van krízisben. Úgy vélem, egyre többen vágynak a házasságon alapuló család eszméjének megvalósítására, és a boldog családokat értékelni, ünnepelni kell!

– Mégis, hogyan?

– Például úgy, hogy a falu népe, vagy a templomi közösség előtt bemutatjuk a jegyeseket és a jubiláns házasokat. Persze egy kis elcsendesedés is jó lenne e körül a téma körül, hogy gondoljuk át: mi minden szépet és jót kaptunk a szüleink házassága révén, és azt, hogy akik házasságban élnek, azok mennyi ajándékot tudnak adni egymásnak. De szeretnénk tanúskodni is a családról.

– Nem visszás dolog önöknek tanúskodni a családról, elvégre az egyház felszentelt tagjai nem élnek családban?

– Az ősegyház valaha a hellén kultúra ölén élt, s akkoriban a birtokló szeretet volt a domináns. A keresztények azonban elkezdték élni Krisztus önátadó szeretetét, és ezáltal túlélők, valamint értékhordozók és érték továbbadók lettek. Közben a Római Birodalom megsemmisült. Egy olyan imbolygó társadalomban, mint amilyen a miénk is, a család dolga ugyanez: élni Krisztus önátadó szeretetét.

– Lehetséges az Ő önzetlen szeretetét kézzel foghatóan megjeleníteni?

– Nem csak lehet, de kell is! Manapság a szeretet fogalma is én-központúvá lett. A szeretet minőségét azon mérjük le, hogy a másik ember engem meddig tesz boldoggá. Ha már nem képes erre, akkor kiadom az útját. Ez teljesen idegen a szeretet fogalmától. A házasság az ajándékozás helye, ahol a másik ember számára én magam vagyok az ajándék. A család ugyanakkor gyógyítja is az embert, mégpedig azokból a sebekből, amelyeket a külvilágból, a társadalomból hozunk haza, így egészséges embereket ad vissza a társadalom számára.

– És mi van azokkal a vallásos emberekkel, akiknek nem sikerült a házasságuk?

– Nagyobb részük olyan éretlenül kötött házasságot, hogy ezt az egyház is érvénytelennek nyilváníthatja. De az is jó lenne, ha a csonka-családban élőket felkarolhatnák az egészséges, ép családban élők. Szép lenne, ha ez az év bátorítás lenne azok felé, akik élettársi viszonyban vannak, de valamilyen ok miatt nem rendezték hitük szerint a házasságot.

– Egyre kevesebben követik azt a példát, amit az egyház képvisel. A válások száma nő, a gyermekáldás viszont csökken. A statisztikusok szerint 40 év múlva már csak 7,5 millióan leszünk. Szerintem ez az egyházra nézve is komoly kritika. Hol a hiba?

– XVI. Benedek pápa azt mondja: aki elveszi az embertől léte transzcendens irányultságát, az megalázza az embert, és képtelenné teszi arra, hogy az élet kultúráját építse. Pusztán a halál civilizációjára teszi képessé. Az individualista, profit-központú gondolkodás se élet, se családbarát nem lehet, mert elsősorban a karriert nézi. Ha gyermekáldás készülődik, akkor azt abortálni kell, hiszen gátolja az egyéni előretörést.

– Az egyház miben hibázott? Vagy úgy is feltehetném ezt a kérdést: hibázott-e az egyház abban, hogy ide jutottunk?

– Az egyház következetesen küzd azért, hogy élet- és családbarát légkör vegye körül az embereket. De a családoknak maguknak kell kézbe venniük a jövőjüket.

Mit tehet egy hívő ember azért, ha azt szeretné, hogy akár a nem vallásos családtagjai is közelebb kerüljenek egymáshoz – s talán ezáltal Istenhez is? Más módon: hogyan lehetünk a nagy családi ünnepségek idején is Isten békéjének eszközei?

– Hívő emberek esetében nem szabad elfelejteni az imádságot. Sokféle erővel küszködünk. Ezeknek van egy vonulata, amelyik imádsággal és böjttel elűzhető. Ezt ki kell mondani. De az is rajtunk múlik, hogy a távol álló embertársunk közeledő lesz-e, vagy megmarad távol állónak. Nem mindegy tehát, hogyan kommunikálunk.

Jezsó Ákos

Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére

További cikkek Híres ember
  • Erdei szerelmes, és rájött: 27 évig rosszul csinálta
  • Kisegyház-interjúk: ami már kínos Németh Sándornak?
  • Korda György és Balázs Klári
  • A Gyűrűk Ura írója és a nagy fordulat
  • Sötétség délben: magyar volt a múzsa
  • Mit ünnepelnek a keresztények szilveszterkor?
  • „Tudtam, hogy vége mindennek” – interjú Pajor Tamással
  • Petőfi halálát el kell felejteni?
  • Böjte atya a szegedi Csillagbörtönben
  • AIDS-világnap: híres művészek, akik hordozták a vírust

  • A hét java

    © mindennapi.hu - minden jog fenntartva. All rights reserved.