Feszültséget old a bűnvallás

A mai pszichiáterek gyógyszerrel tömték volna a szenteket

− Mit vall a lélektan a bűnről? Képes egyáltalán értelmezni?

− Lélektani szempontból a bűn az énstruktúra különböző elemei közötti feszültség; Freud
megfogalmazásában a felettes én és az én közötti konfliktus; szociálpszichológiai szaknyelven
pedig kognitív disszonancia, vagyis az énideál és az önkép, a megélt én közötti feszültség.
Aztán hogy ezt ki hogyan fordítja le magának, az már szocializáció, vallási neveltetés és
személyiség kérdése. Az európai kultúrkörben bűnnek, Ázsiában szégyennek hívják. Utóbbi
azt is jelenti, hogy külső megfigyelők nélkül megszűnik a rossz érzés, a szégyen ugyanis csak
mások előtt értelmezhető.

− Amiről Ön beszél az már inkább a bűntudat. Ezzel mit tud kezdeni a lélektan? Hogyan próbálja „gyógyítani”?

− Sokféle módszer ismeretes. A terápia mindazonáltal nem tudja megoldani a bűnkérdést;
nincs szekuláris gyónás. Azzal tud segíteni, hogy megpróbálja feloldani az énideál és az
önkép közötti feszültséget, méghozzá azzal, hogy felderíti a bűntudattól gyötört ember
önleértékelő mechanizmusait. Ez a neurotikus bűntudat eseteire vonatkozik. A keresztény
felekezetekben a gyónás vagy a bűnvallás segít feloldani az említett feszültséget. A kóros
bűntudattól való megszabadulás legjobb eszköze az, ha feltárom, kibeszélem. Ebből a
szempontból nem számít, kinek mondom el, a legfontosabb elem a folyamatban az, hogy
megfogalmazom, szavakba öntöm, milyen tulajdonságommal, tettemmel vagyok elégedetlen.
A bűntudat ugyanis többnyire valamilyen formátlan rossz érzés, és ha nyelvi formát adok
neki, máris csökken a nyomás, az emberi idegrendszer könnyebben képes feldolgozni azt.
Ha kibeszélem, megkönnyebbülök – ilyen egyszerű. Persze, ez nem jelenti azt, hogy nem
követtem el esetlegesen valami disznóságot, amivel később talán másképpen is foglalkozni
kell.

− Mi a fontosabb? A bűn nevén nevezése vagy a bűnös cselekedettel, habitussal való
szakítás? Utóbbi által nyilván közeledik az énideál a valós énhez…

− Nem túl jó, ha az énideál tökéletesen egybeesik az énképpel, mert az nárcizmushoz vezet,
de az sem jó, ha a kettő túl messze esik egymástól. Szociálisan az az optimális, ha a kettő
között „közepes” távolság van. Ez lefordítva azt jelenti, hogy az ideáljaim mindig kicsit
magasabban vannak az aktuális viselkedésemnél, ami pozitív húzóerőt jelent. Megjegyzem,
ha valaki állandó, kóros bűntudatot érez, az nem azért szokott lenni, mert túl magasan van
az ideálja, hanem azért, mert túlságosan leértékeli magát. Az ilyen emberek sokszor nagyon rafinált mechanizmusokat építenek ki, hogy folyamatosan megkapják a „napi betevő”
önvádjukat.

− A megtéréssel az önkép közeledik az énideálhoz?

− Igen, ezt is lehet mondani. Ám sokszor az ideál is reálisabbá, elérhetőbbé válik. A metanoia,
azaz a megtérés ugyanis a gondolkodásmód, a világnézet megváltozását is jelenti. A jó pap
nemcsak a bűnökben vájkál, hanem az isteni kegyelemhez, irgalomhoz irányítja a hozzá
fordulókat.

− Kategóriáit Pál apostolra alkalmazva kicsit elbizonytalanodom: Pál egyrészt kórosan
leértékeli magát, amikor azt mondja, hogy ő a bűnösök között az első, másrészt viszont szinte nárcizmusba hajlik, amikor úgy vall, hogy korábbi, „kár és szemét” életét elhagyva most már nyílegyenesen tör Isten neki mutatott céljai felé…

− Az emberi szellem fejlődésében rendkívüli szerepet játszottak azok a rendkívüli
személyiségek, akiket a kor pszichiáterei – ha lettek volna akkoriban ilyenek – patologikus
esetnek minősítettek volna. Hála Istennek akkor még nem létezett a pszichiátria! Szent Pál
radikális keresztényüldöző volt, és bizony apostolként is megmaradt a radikalizmusa, így
tehette világvallássá a kereszténységet. Egyébként az egyház története hemzseg az olyan
emberektől, akiket ma szimplán betegnek nyilvánítanánk. Ugyanakkor, ha mondjuk Loyolai
Szent Ignácot telitömik gyógyszerekkel, valószínűleg nem születik meg a jezsuita rend.
Ugyanezt elmondhatnám Széchenyi Istvánról is – tagadhatatlan tehát, hogy ezek a rendkívüli
személyiségek viszik előre az emberiséget.

− Hogyan lehet elősegíteni a megbékélést Istennel és embertársainkkal?

− Az én szakterületemen egyre többen foglalkoznak a spiritualitással és az ahhoz kapcsolódó
terápiás lehetőségekkel. A lélektan egyre inkább közeledik a transzcendens világhoz, érdekes
módon az ilyen útkeresés közben nem feltétlenül kell hinni a természetfelettiben. Mondok egy
példát: ha valaki világosan meg tudja fogalmazni az élete értelmét, ez bizony nagy segítséget
jelenthet neki. Ha valaki ráébred az élete értelmére, gyakran arra is rádöbben, hogy feladata
sokkal nemesebb, magasabb rendű annál, minthogy konfliktusokat dédelgessen néhány
emberrel. Vagyis átértékeli, mintegy új fényben látja a fontos–nem fontos dolgokat.

− Ha mégsem jönne rá magától, mondhatja azt a pszichiáter a páciensének, hogy bocsásson meg, esetleg kérjen bocsánatot? Van joga ehhez?

− Így nem szoktuk kijelenteni, de abban segíthetünk, hogy az illető felismerje: szükséges
megbocsátania.

Sz. B.

• Cimkék:
Tringer László bűn gyónás bűnhődés lélektan pszichiátria

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére