Nem csak kenyérrel élsz

 A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma.
(Máté 6, 9; Károli)

A miatyánk első három kívánságát a lehető legmélyebb szakralitás hatja át: szenteltessék meg az Isten neve, jöjjön el az országa, legyen meg az akarata. Aztán hirtelen fordulattal egyszerű, profán kérés következik: adj, Uram, kenyeret. Az imádkozó hamarabb kér ennivalót, mint bocsánatot. Sok kegyes írásmagyarázó összezavarodik e ponton, mert illetlennek érzi, hogy az evés a szent dolgok közé keveredjék. Próbálják is kimagyarázni, mondván: kizárólag lelki táplálékra gondolt itt az imádságot tanító Jézus. E magyarázat azonban rossz is, fölösleges is. A mindennapi kenyér valóban nem más, mint mindennapi kenyér – a kérés a biológiai létfenntartásra vonatkozik.

Sőt: a Biblia szerint nemcsak a test fenntartása, hanem örvendeztetése is fontos. A negyven esztendeig tartó pusztai vándorlás során égi mannával táplálta az Úr Izrael népét; a manna pedig nem holmi ízetlen táp volt, hanem csemege: állaga és színe, akár „a koriander magva és az illatos gyanta”, íze pedig, „mint az olajos kalácsé”. S mivel nemcsak ételre, hanem boldog szexualitásra is szüksége van a testnek, így szól a Példabeszédek könyve: „Legyen forrásod áldott, és örülj ifjúkorodban elvett feleségednek. Szerelmes szarvasünő és kedves őzike ő; keblei gyönyörködtetnek mindenkor, szerelmétől mindig mámoros leszel.” A mindennapi ölelés is beleértendő a kenyérkérésbe.

Mire van tehát szükségünk? Változatos és gyönyörködtető étrendre, megfelelő ruházatra, kreatív és jövedelmező állásra, társadalmi státusra, családra, rendszeres pihenésre. Autó, iskola, kiegyenlített gázszámla, infrastruktúra, tiszta levegő, rendes szomszédok; béke, igazságos kormányzás az országban – mindez nem luxus, és főleg nem bűn, hanem szükséglet: mindennapi kenyér. Jézus azt ajánlja tanítványainak, hogy kérjék mindezt Istentől, és meg fogják kapni. A Teremtő nem az önkínzó flagellánsokban gyönyörködik, hanem azokban, akik hálásan tudnak élni az adományaival.

Jézus nem volt aszkéta. A nemi örömtől tartózkodott ugyan, de azért lakomákra járt, kedvelte a bort, a sült húst és a mézet; szeretett örülni, táncolni és énekelni, gyönyörködött a madarakban és a mező liliomaiban. Lukács tanúsága szerint így vádolták ellenfelei: „falánk és részeges ember, vámszedők és bűnösök barátja”. A steril, életidegen lelkizés kívülről, a gnosztikus mozgalomból szivárgott be a kereszténységbe, annak hatására kezdte a korai egyház utálni, korbácsolni és éheztetni a testet. Még Luther doktor is – kinek a gnózishoz nincs köze, ám a skolasztikától bizonyos pontokon nem tudott szabadulni – így szól: „az emberi test ocsmány lúgos tömlő”. Én azt hiszem, félreértett bibliai mondatok nyithatták ki az egyház kapuját a gnoszticizmus előtt. Például ez: „a test a lélek ellen vitézkedik, a lélek a test ellen”. Vagy amit Pál mond: „tudom, hogy énbennem, vagyis a testemben nem lakik jó”, sőt: „megsanyargatom testemet, és szolgává teszem”. Csakhogy egyéb helyeken így szól a Szentírás: „testetek a Krisztus tagja”, „a bennetek lakó Szentlélek temploma”.

Most akkor templom vagy lúgos tömlő?

A gnózis szerint az anyag eleve rossz. A test az isteni eredetű lélek utálatos börtöne, amelyből mielőbb szabadulni kell. Egyik irányzata elismeri, hogy Jézus isteni lény – de azt már nem, hogy testben jött a Földre. Szerinte az látszattest volt, hiszen a fenséges Isten nem ereszkedhet le addig, hogy magára öltse az anyagot. A másik gnosztikus irány szerint Jézus nem Isten, csupán kitűnő ember, aki a Golgotán legyőzte tulajdon testét – így mutatott példát az önmegváltásra.

Ám az eredeti keresztény hagyományban az ember nem testbe zárt lélek, hanem test és lélek harmonikus egysége, illetve közössége. Test és lélek, világ és Isten, szent és profán – e szférák a  hitben nem válnak szét, de nem is oldódnak eggyé, hanem összebékülnek. Nem „unio mysticáról”, hanem „communio mysticáról” kellene beszélni. Nem az a cél, hogy az anyagi valóság káprázatként lelepleződjék és felszívódjék Istenbe, hanem hogy megváltozzon a természete, visszarendelődve a Teremtő uralma alá. Béküljetek meg az Istennel, szól az apostol; mert az Isten Krisztus által „megbékéltette a világot önmagával”. Az evangéliumok arról beszélnek, hogy az Isten emberi testet öltve lépett be a világba; Krisztus egyszerre ember és Isten.

Mikor Isten a hatodik napon megteremti az embert, így szól: ímé, igen jó. Aztán azt mondja Ádámnak: a kert minden fájáról szabadon ehetsz. Kegyes fráterek évszázadokon át képzelték, hogy az első emberpár szűzi alázatban imádkozta át a napot, s mindenből csak a szükséges mennyiséget vette magához. Csudát, Ádám a teremtés dőzsölő királya volt, szent mámorban élte a paradicsomi napokat, még a munkát is élvezte. Hiszen ott állt az élet aranyló zöld fája a kert közepén, kedvére vehetett róla, s a gyümölcsből égi erőt és boldogságot, állandó megújulást nyert. Állt azonban a közelben egy másik fa is. Ne egyél róla, halálos a gyümölcse – mutatott rá az Úr, aki azt akarta, hogy az ember önkéntes, szabad szövetségben éljen vele.

Apánk testében ott voltunk mindannyian. A kígyó beszédének napján, a bukás percében is. Átvettük anyánk kezéből a szép, tenyérbe simuló termést, kicsit latolgattuk, majd harsant a gyümölcs húsa a fogunk alatt. Ettünk, előbb csak kóstolgatva, majd egyre mohóbban. És eszünk azóta is megállíthatatlanul, milliárd és milliárd gyorsan őrlő állkapoccsal.

Esténként, ha az Úr érkezett, langyos szellő járt előtte. Sosem fázott Ádám azelőtt, de a fa alatt, miközben a gyümölcs leve az állára csorgott, megerősödött a szél, és megborzongatta a bőrét, hogy fájó meztelenségben állt Éva előtt, fázni és szégyenkezni kezdett. És mikor meghallotta a hangot: „Ádám, hol vagy?”, már hiába futott és bújt, hallania kellett az ítéletet. Menekülünk, bujkálunk azóta is Isten elől, mert nem akarjuk hallani a hangját. A test elsötétült. Lényünk testiessé vált, lélektagadóvá, olyan gonosszá, amiben már nem lakik jó.

Ádám nem akart engedelmeskedni – a lelketlen test már nem tud. Minden gyümölcsöt letép, eszik jóllakásig és tovább. A bort sem issza, hanem fogyasztja; tölt és fogyaszt még, tölt és fogyaszt még, tölt. A lelketlen test mohó, perverz démon. Nem lehet eléggé büntetni, mert élvezi a korbácsütéseket is. Valódi büntetése a kielégíthetetlen éhség. Ítélete pedig az, hogy iszonyú kínok közt falja fel önmagát. Ez a kárhozat. Ádám és Éva: nem közelíthetnek az élet fájához többé. Nyilvánosan falják egymást, mert csak a húst, a tiltott gyümölcsöt látják a másikban.

Fogyasztói társadalomban élünk. Városainkból imádság helyett a sokadalom csámcsogása száll az égre. Hosszú, kígyózó sorokban állunk a bevásárlóközpontok standjainál. Akkor érezzük létezésünket, mikor kosarunkba rakjuk az árut. Legfontosabb szavunk az akció; hétköznapi akcióhősök vagyunk – életre-halálra szóló tülekedés támad köztünk, mikor kihozzák a leárazott meleg kiflit.

A negyvenéves pusztai vándorlás idején naponta hullt az égi manna, s ha valaki tartalékolni szeretett volna másnapra, az élelem megférgesedett és megbüdösödött. Izraelnek mindennap föl kellett néznie az égre. S mikor a nép nem érte be mannával, és húst követelt, Mózes így válaszolt: „ad nektek az Úr, és ehettek egy álló hónapig, míg csak ki nem jön az orrotokon és meg nem undorodtok tőle…”

A fogyasztói társadalom istentelen, tehát többet termel, mint amennyit el tud fogyasztani. Semmitől nem retteg jobban, mint az üres éléskamrától. A nagy kiszerelés a divat: karton-, zsák- és rekeszszámra visszük haza az árut. Lakásunkat a hálószoba és a spájz uralja, testünket az ágyék és a gyomor. A gabonának irdatlan tárolókat építünk, s ami azokba nem fér, a tengerbe öntjük, miközben az emberiség egyharmada éhezik. A holmit raktárban tároljuk, megvásároljuk, majd kidobjuk, és a hulladékot ismét raktárban tároljuk. Raktárvárosokat töltünk meg mindenféle vacakkal, zenélő klozetpapírtól szagos radírgumiig; több európai metropolisban a templomokat is raktárrá alakították, hogy legyen valami hasznuk.

Traktorok és buldózerek falják fel a tájat.

Háborúk falják fel a városokat, bombatölcsérek fognyomait hagyva maguk után.

„A kenyér, amit adok a világ életéért, az én testem” – szólt a farizeusoknak Jézus rabbi. Nem értették, pedig ők is éhesek voltak. A fejüket rázták. „Hogyan adhatja ez a testét eledelül?” Az utolsó vacsorán megtörte a kenyeret, és azt mondta: ez az én testem. Kiöntötte a bort: ez az én vérem, mely sokakért kiontatik. Egyetek és igyatok, tessék. És néhány óra múlva a kereszten odaengedte testét a kéjgyilkos démonnak. Az iszonyat órája volt az: a démon Jézus tiszta testét marcangolta. Ám a Golgotán a démon is kivégeztetett.

Ezt nem lehetett kérni, és elgondolni sem. Az Isten otthagyta a paradicsomot, utánament az éhező embernek, és önmagát adta neki táplálékul. Jézus a manna, az égi gyümölcs, az illatos kalács.

Ádám és Éva áll a kereszt fájánál. Állnak az oltárnál, az úrasztalánál, és szégyenkezve, reszkető kézzel nyúlnak a kenyérért és borért. Érzik a régi, elfelejtett ízt, a boldogság ízét. „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.”

Csak ott lesz béke, ahol a lélek uralja a testet, nem fordítva. Akkor nem válik a méz keserűvé, az ölelés fullasztóvá, a bor megszégyenítővé. Akkor félre is lehet tenni mindezt, mint a Mester, aki negyven napig volt a pusztában étlen és szomjan. Jézus tanítványai tudnak böjtölni, de ez nem a test öncélú sanyargatása, hanem a lélek örömünnepe. „Ti pedig, mikor böjtöltök, ne nézzetek komoran, mint a képmutatók… amikor böjtölsz, kend meg a fejedet, és mosd meg az arcodat” – tanította a Messiás.

A tanítványok szabadok. Jézus tanítványa ezért mondhatja az Atyának: „a mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma”. Mindannyiunknak, az éhező ismeretleneknek is kérek. De nem többet, csak a mait.

Holnap is fogok kérni, hálával és bizalommal.

Balavány György

A kép Marco Ferreri La Grande Bouffe (A nagy zabálás) c. filmjéből való

Balavány György összes blogbejegyzése

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére