Szabados Ádám az átöröklött bűnről

Miért minket von felelősségre Ádám vétkéért az Isten?

Ha bűnben születtünk (Zsolt 51,7), és nem tehetünk másként, mint hogy vétkezzünk, miért von bennünket Isten felelősségre? Nem igazságtalan az, hogy Isten Ádám vétkéért bennünket is hibáztat? Elismerem, hogy rendkívül nehéz kérdésről van szó. A probléma nehézségét tovább súlyosbítja, hogy a nyugati világ individualista gondolati alapvetésekkel működik, és az ilyen alapvetéseket éppen azért nehéz nem hogy lebontani, de észrevenni is, mert alapvetések. A bűn tulajdonításának gondolata az egyéni felelősségre építkező világnézet(ek) számára a herezisek herezise. Ahhoz, hogy a megoldás közelébe jussunk, legalább meg kell próbálnunk kilépni egy pillanatra az individualista sémákból, ami tudom, sokunknak szinte lehetetlen vállalkozás. Mégis, tegyünk egy próbát.

Miért von bennünket Isten felelősségre Ádám bűne miatt? Az egyik lehetséges érv a dilemma enyhítésére az lehet, ha rámutatunk: az utolsó ítéletkor senki nem fog csak Ádám miatt elkárhozni, Isten elsősorban saját vétkeink miatt von majd bennünket felelősségre. Az ítéletről szóló bibliai tanítás azt állítja középpontba, hogy Isten előtt mindenkinek saját cselekedeteiért, szavaiért és gondolataiért kell számot adnia. Ez valóban old valamicskét a dilemmán, de nem oldja meg teljesen, hiszen az alapkérdésre nem ad választ. Ha vétkeink Ádámtól örökölt bűnösségünk következménye, akkor Isten miért von egyáltalán felelősségre bennünket? Miért nem ment fel bennünket, látva, hogy itt állunk (bűnösen), másként nem tehetünk?

Hadd tegyek javaslatot egy megoldáskísérletre, amely figyelembe veszi nem csak az átöröklött bűn tényét, hanem annak federalista magyarázatát is, azt a magyarázatot, mely az individualista értelem számára a legnagyobb gondot okozza. Azért a federalizmusból indulok ki, mert exegetikai okokból úgy látom, hogy Pál a bűn átöröklését federalista alapon magyarázza – bármennyire is nehéz ezt a szívünknek most megérteni vagy elfogadni. (Ha valaki nem olvasta az előző bejegyzést, az tegye most meg, hogy értse, mire gondolok a federalizmus fogalom alatt.)

Először is abból induljunk ki, hogy a képviselet elve megkerülhetetlen része a világ működésének. Képviselőket választunk a parlamentbe, hogy a nevünkben intézzék az ország ügyeit. Bírák képviselik az államhatalmat az igazságszolgáltatásban. Nagykövetek képviselik az országot külföldön. A válogatott labdarúgók nem csak önmagukat, hanem a nemzetüket is képviselik a pályán: sikerük a nemzet sikere, kudarcuk a nemzet kudarca is. A közös képviselő a társasház tagjait képviseli a hivatalokban. A szülő a gyermekét képviseli, amíg az nagykorú nem lesz. És sorolhatnánk. Az anarchisták álma egy tökéletesen az egyéni döntésekre épülő világról: illúzió. Nincs, és nem is lehetséges olyan világ, mely teljesen individualista alapon működhetne. Képviseletre mindig szükség lesz, képviselet mindig volt, van és lesz. A Biblia tanítása szerint már a kezdet kezdetén is így volt: Ádám nem csak önmagát, hanem az egész emberi nemet képviselte az Édenkertben.

A képviselőtől azt várjuk el, hogy eredményesen és jól képviseljen bennünket. Ha egy választott parlament tagjai rosszul politizálnak, az egész ország rosszul jár. Ha a nagykövet botrányosan viselkedik, országára hoz szégyent. Amikor képviselőt választunk magunknak, azt szeretnénk, hogy jól képviseljen bennünket, ne hibázzon, mindenben ügyesen és sikeresen járjon el. Na mármost, ha őszintén végiggondoljuk a kérdést, Ádám képviseletével három alapvető problémánk van. Zavar bennünket, a) hogy Ádám nem képviselte jól az ügyünket, b) hogy nem mi választottuk őt képviselőnek, és c) hogy nem kaptunk lehetőséget arra, hogy megmutassuk: mi máshogy döntöttünk volna. Elsősorban ezek miatt érezzük igazságtalannak, hogy Isten Ádám bűne miatt felelősségre von bennünket.

Hadd induljak el innen visszafelé. Tegyünk fel néhány kérdést magunknak. Először is: vajon mi jobb döntést hoztunk volna, mint Ádám? Mi nem lázadtunk volna fel Isten ellen? Természetesen nem tudjuk erre a választ, hiszen nem lehet bizonyítani sem azt, hogy fellázadtunk volna, sem azt, hogy nem. Lehet, hogy Ádámmal ellentétben mi nem lázadtunk volna fel Isten ellen, de az is lehet, hogy fellázadtunk volna mi is. Menjünk tovább egy lépéssel. Vajon mi jobb képviselőt választottunk volna Ádámnál, ha ránk bízzák ezt a döntést? Ezt sem tudjuk. Talán igen, talán nem. Hadd kérdezzem viszont meg, őszinte válaszra várva: mi mindig jó képviselőt választunk magunknak? Velünk nem fordult még elő, hogy utólag megvontuk volna a bizalmat azoktól, akiket éppen mi választottunk meg saját képviseletünkre? Mielőtt ezt a kérdést is nyitva hagynánk, jegyezzük azért meg gyorsan, hogy itt a mi bölcsességünk Isten bölcsességével áll aránytalan versenyben. Amikor Ádám képviselete ellen tiltakozunk, kimondatlanul azt feltételezzük, hogy Isten nem jól döntött, amikor Ádámot választotta, nem jól döntött, amikor nem bízta ránk a kéviselő kiválasztását, és talán már az is rossz döntése volt, hogy egyáltalán képviselőt rendelt fölénk. A lényeg: Isten hibázott, nekünk van vele szemben igazunk.

Én ezen a ponton tudom megragadni és mégis igazságosnak látni Isten döntését. Azzal ugyanis, hogy az Úr döntését felülbíráljuk, azt bizonyítjuk, hogy jól döntött, amikor Ádámot választotta képviselőnknek. Mi is lázadunk Isten ellen, ahogy Ádám kezdetben fellázadt. Mostani eszünkkel tehát egyikünk sem döntött volna másként, mint Ádám. Miért hibáztatjuk Istent, ha ő pontosan olyan embert tett képviselőnkké, aki szintén hibáztatta Istent? Egyetlen esetben lenne jogunk Istent hibáztatni egy lázadó képviselő miatt: ha már nem lázadnánk, tehát Ádám nem képviselné többé a bennünk lévő indulatokat. Akkor érezhetnénk igazságtalannak Isten döntését, ha Ádám lázadó lenne, mi viszont nem lennénk lázadók, tehát Ádám mást képviselne, mint ami a mi indulatunk. Ha nem lázadnánk többé Isten döntése ellen, akkor viszont a Róma 5 szerint már nem is Ádám lenne a képviselőnk, hanem Krisztus, a második Ádám, aki engedelmességével váltott meg bennünket Istennek. De akkor már az ellen sem tiltakoznánk, hogy Ádám eredetileg képviselőnk volt, hiszen nem kérdőjeleznénk meg többé Isten ítéletét. Az egész dilemma az Istenbe vetett bizalomban oldódik meg, és már nem is csak az értelem számára, hanem egész egzisztenciánk szempontjából.

Van még egy érv Ádám képviseletének igazságos volta mellett. Ez az érv az előző gondolatmenetnél is erősebb, de csak a hit számára bontakozik ki. Ha elutasítjuk a bűn tulajdonítását, mint eleve igazságtalan elvet, akkor Jézus sem vehette magára a bűneinket! Szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy az individualista logika csak akkor következetes, ha Jézus helyettes áldozatát is elutasítja. Az individualista logika mentén sokan valóban el is utasítják a helyettesítés bibliai tanát, szembemenve az apostoli tanítással és Jézus saját küldetéséről vallott felfogásával. Ha ezt a logikát követjük, azzal kell számolnunk, hogy ebben az esetben nincs számunkra megváltás sem.

Azt hiszem, a fenti gondolatkísérletben azt tartom a legfontosabbnak, hogy nincs olyan logikai megoldás, mely az Isten ellen lázadó, autonóm értelem számára kielégítő lehetne. Az autonóm értelem nem tud behatolni a titokba, mert éppen Istentől való elszakadtsága képezi azt a paradigmát, mely őt akadályozza, és amely paradigmának megkérdőjelezése önmaga felszámolásával járna. A dilemma megoldása csak az Istenhez megtért, a benne való egzisztenciális bizalomban megszabadult értelem számára megragadható. Az átöröklött bűn igazságossága megfoghatatlan dogmatikai tétel annak az értelemnek, amely saját autonómiájához foggal-körömmel ragaszkodik.

A szerző további írásaiitt olvashatók

Szabados Ádám összes blogbejegyzése

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére