Keresztrejtvény, illetve: igaz vagy-e?

A kilencvenes évek végén valóságos sajtódetonációt okozott, hogy a római katolikus egyház kijelentette, elfogadja Luther megigazulástanát. A legnagyobb létszámú felekezet megkövette, sőt a pápa „atyánk a hitben” kifejezéssel illette a reformátort. Az egyházi vezetők együtt fényképezkedtek, kitört a felekezeti béke.

De mit jelent a megigazulás?

A reformáció éveiben az utca embere a megigazulásról beszélt. Európán megigazulási hullám söpört végig; mire Luther doktor Wittenberg várkapujára kiszögezte hitcikkelyeit, már mindenki régen meg akart igazulni. Ezért vásárolták a búcsúcédulákat a hívek, ezért verték magukat véresre a flagellánsok. Luther is a megigazulásán dolgozott szerzetesi cellájában, felfázott a kövön, sebesre imádkozta a térdét, bújta, rongyosra olvasta a Bibliát – hat pár ökröt adtak akkoriban egy példányért –, mégis ott sírt a mester megigazulatlanul, s vele zokogott Európa, benne Frankhon és Némethon, az ánglusok országa s persze édes Magyarország. Pedig kívülről tudták az igét: „Krisztus meghalt a bűneinkért, feltámadott megigazulásunkért.”

Az európai ember iszonyatos istenhiánya. Nem tudjuk, nem értjük, miért történt mindaz, ami történt nagypénteken. Nagyszombaton. Húsvétvasárnap. Áldozócsütörtökön. Először nem értették a tanítványok sem. Pápák is akadtak, akik nem értették. Sokáig Luther professzor sem értette. És egyszer csak a következő mondat fészkelte be magát a fejébe: „Az igaz ember pedig hitből él.”

De ki az igaz ember?

Biztos vagyok benne: Magyarországon a lakosság legalább kilencvenöt százalékának enyhe sejtelme sincs, mi a megigazulás. Talán az egyházak bűne, hogy csak egymás közt tudnak beszélni. A kereszténység, úgy tűnik, begubózott a kegyes, malasztos, szószéki frazeológiába. Az érthető beszéd ritka.

Persze, már a Szent István korabeli magyar paraszt sem értett latinul, úgyhogy nyugodtan bele lehetett korbácsolni a Dunába keresztelkedni, ettől nem feltétlenül lett hívő. Az úrfelmutatáskor elhangzó „hoc est corpus” félrehallásából született a hókuszpókusz szavunk; többnyire csak annyit fogtak fel belőle, hogy valami varázslás van a dologban. Ma pedig, mikor azt hallja a nép, hogy általános és különös kijelentés, megigazulás, szentségteológia, üdvtörténet, homoiusion és egyebek, azt mondja rá, hogy aha. S közben ezerféle Krisztusban hisz. Jóember Krisztusban, varázsló Krisztusban, vándorfilozófus-forradalmár, tanítómester, csodarabbi Krisztusban, mesehős, orákulum, übermensch, archetípus, bodhiszattva, felettes én, szupersztár Krisztusban.

A János evangéliumában található történet szerint egy tekintélyes farizeus, a szanhedrin tagja éjjel elmegy a názáreti rabbihoz. Az igazi Jézushoz megy, de éjjel, nehogy meglássa valaki. Arra kíváncsi, hogyan válhat igazzá, s hogyan üdvözülhet az ember. Jézus kicsit ugratja az öreget (Izrael tanítója vagy, és ezt nem tudod?), de azért felel: „ha újonnan nem születtek, nem láthatjátok meg Isten országát”. Reinkarnáció? Nikodémus meglepődik. „Bemehet az ember újra az anyaméhbe?”

Az érthető beszédet sem érti mindenki. Akinek van füle a hallásra, hallja – mondta Jézus; halló fül pedig – fájdalom – keveseknek adatik, nekik is váratlan ajándékként, ahogy az Emberfia a Getsemáne-kertben visszaragasztja Malcus lesuhintott hallószervét. A rabbi és a farizeus: a tetőn ülnek, alattuk Jeruzsálem; megélénkül a szél. Az öregúr összerázkódik. Látod, mondja Jézus, a szél fúj, ahova akar, hallod a zúgását, de fogalmad sincs, honnan jön és hova tart. Ez a helyzet az újjászületéssel is. A Tóra nyelvén beszélgetnek. A szél (rúah) azt is jelenti, lélek.

Amikor a Szentlélek meglegyinti az embert, látni kezd. Érteni, hinni kezd.

Nikodémus írástudó, kívülről tudja Jézus Bibliáját, az Ószövetséget. De nem érti. Pál ezt így magyarázza: „… megtompultak az ő elméik. Mert ugyanaz a lepel mind e mai napig ott van az ó szövetség olvasásánál felfedetlenül, mivelhogy a Krisztusban tűnik el; sőt mind máig, a mikor csak olvassák Mózest, lepel borul az ő szívökre. Mikor pedig megtérnek az Úrhoz, lehull a lepel” (2 Kor. 3, 4.16.). „Tudakozzátok az írásokat, mert azt hiszitek, azokban van a ti örök életetek – szól az írástudókhoz Jézus –, és ezek azok, amelyek bizonyságot tesznek rólam; és nem akartok hozzám jőni, hogy életetek legyen!” Lepel a szíven és az elmén, ez persze metafizika, nem mutatja ki semmilyen műszer. 

Amint Mózes felemelte a kígyót a pusztában, mondja, úgy kell az Emberfiának felemeltetnie, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Érted? Nem. Jól van, akkor elmondom a Mózes negyedik könyvében található történetet. Izrael fiait, útban Kánaán felé, mérges kígyók támadták meg. Rengetegen elhullottak közülük. Akkor az Úr azt mondta Mózesnek, készítsen rézből kígyót, tűzze póznára, s aki ránéz, meggyógyul a kígyómarásból. „Így is lett – legalább százszor elmesélte Nikodémus a szájtáti hittanosoknak –, aki ránézett, meggyógyult.” Izrael ezt fatálisan félreértette. Azt hitték, valami varázslás van a dologban, esetleg a kígyó az Isten. El is nevezték Nehustánnak, és áldozatokat mutattak be neki.

Néhány nappal később Nikodémus megnézi a Passiót. Isten rendezésében, az eredetit. A csendes szavú galileus tanítót megpofozzák, leköpdösik, megkorbácsolják, aztán, ahogy a rablógyilkosokat és szökött rabszolgákat szokták, keresztre szögezik. A keresztet felállítják, és ott áll a keresztnél a nagytanács, ott állnak a hívők és a hitetlenek, ott áll Izrael, Róma, Európa, Budapest. Ott az öreg magiszter is, idétlenül babrál a szakállával. Megint fúj a szél, ugyanúgy, mint akkor a tetőn. Rúah. A lepel lebegni kezd. Nikodémusnak eszébe jut Ézsaiás könyvéből egy mondat: „megsebesíttetett a mi vétkeinkért, megrontatott a bűneinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az ő sebei által gyógyultunk meg”. Érteni kezdi a Genezis könyvét: a paradicsomi kígyó minket mart meg, és a bűn halálos mérgét átörökítjük Ádámtól a mai napig. „És Jézusnak, Isten Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.” Hoc est corpus, az Emberfia felemeltetett, aki rátekint, élni fog. Lehull a lepel. Az öregúr ropogó ízületekkel, szép lassan térdre ereszkedik.

A János evangéliumában még egyszer olvasunk Nikodémusról, balzsamot visz Jézus testére. Nem éjjel, fényes nappal. Ezért a zsidók kizárják az igazak közösségéből. Már nem érdekli. Elveszti az állását. Nem fontos. „Megfeszíttetett a bűneinkért, feltámadott a megigazulásunkért.” Csak ez fontos.

Megigazulni azt jelenti, igazzá válni. A zsidóknál nem boldoggá vagy szentté, hanem igazzá avatás van. Igaz emberek, akik a törvény szerint élnek. Vagy olyan irgalmasok, mintha megtartották volna a törvényt: a holokauszt nagy zsidóbújtatóit igazzá nyilvánították. Az igazság a jóság, az erkölcsi tökéletesség szinonimája. Az igaz emberre Isten azt mondja majd a végén: minden rendben, a mennybe jutsz.

A Biblia viszont azt állítja, „nincs igaz ember egy sem”. Egymáshoz képest persze lehetünk igazak, a véreskezű diktátorokhoz, az anyóshoz vagy a szomszédhoz képest pedig majd kirepedünk az igazságtól. De a mérce magasabb. A mérce Jézus, és ő azt mondta: aki gyűlöli a másikat, a szívében meg is ölte azt. És gyilkosok nem jutnak a mennybe. Aki úgy gondolt az ellenkező neműre, akihez pedig semmi köze, már paráználkodott vele. És paráznák nem jutnak a menybe.

Kicsoda üdvözülhet akkor, kérdezték a tanítványok. Kicsoda üdvözülhet, kérdezte Luther Márton egy vén toronyban ülve. „Az igaz ember hitből él”, válaszolta Isten. És akkor megértette, hogy Isten nem követeli, hanem kínálja az igazságot. „Aki hisz a Fiúban, örök élete van.”

A sír nem végállomás. Nincs örök csönd, és nincs reinkarnáció. Csak feltámadás van. A Jelenések könyve szerint egyszer mindenki feltámad, a tenger és a föld is kiadja a halottakat.

Nem tudom, nem értem, mi történik most a világon. De mintha feltámadt volna a szél.

Balavány György

Balavány György összes blogbejegyzése

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére