Növekedés és válság

Kapitalizmus: kell, vagy nem kell?

Amatőrként, a kérdés kedvelőjeként írok (az amatőr a francia aimer azaz „szeretni” szóból ered); vagyis nem vagyok a kapitalizmus szakértője. Néhány adatsor értelmezésére, és a kapitalizmus fogalmának tisztázására szorítkoznék mindössze – az alapvető kérdések egyébként is a legizgalmasabbak.

Ahogy a híreket olvasom a tüntetésekről és gazdaság helyzetéről, lépten-nyomon eszembe jut az a bölcsesség, amit egyszer még a számítógéppel kapcsolatban hallottam: olyan új problémákat vet föl, melyek nélküle nem is léteznének. Ez így van a kapitalizmussal kapcsolatban is. Régóta tudjuk, hogy a kapitalizmus ciklusokban fejlődik, mégis valahányszor konjunktúra van, elhisszük, hogy örökké tart majd, és valahányszor beköszönt a recesszió, pánikba esünk.

A hibák orvoslása elengedhetetlen, de nem szabad a fürdővízzel együtt kiönteni a gyereket is: miért kell „mindent elfoglalni”? Véleményem szerint tévesen ítéljük meg a helyzetet, ha a kapitalizmus körüli jelenlegi problémákat a rendszer alapvető romlottságaként értelmezzük.

Termelékenységi rekordok

Nézzük meg először is, mit köszönhetünk a kapitalizmusnak, vagyis megéri-e nekünk ez a gazdasági és pénzügyi rendszer, amelyben jobbára a világ egésze osztozik? Az adatok nem hagynak kérdést efelől: a Világbank adatai szerint a világ összesített bruttó termelése az elmúlt 50 évben soha nem látott ütemben növekedett.

GDP-növekedés az elmúlt ötven évben

Hanem vajon hogyan alakult az egy főre jutó termelés mindezen idő alatt? – hiszen a világ népessége is rohamosan nőtt, nem csak a termelés. Erre ad választ a következő diagram, melyből kitűnik, hogy a termelés, azaz a vagyonteremtés sokkal nagyobb mértékben nőtt a világban, mint az összlakosság: vagyis úgy tűnik, termelékenység terén valamit nagyon jól csináltunk ezekben az években. Azt pedig, hogy ez elsősorban a kapitalizmusnak köszönhető, onnan tudhatjuk, hogy a gazdasági növekedés nem a tervgazdaságokra és a harmadikutas országokra, hanem a kapitalista, szabad Nyugatra és a liberalizálódó ázsiai és közép-európai országokra volt jellemző.

GDP-növekedés a kapitalista országokban

Relatív gondok

Ettől még gondok természetesen vannak, jelesül a vagyon eloszlásának egyenlőtlensége, amely Amerikában valóban rekord mértékű jelenleg (a saját történelmükben), ahogy Emmanuel Saez, a Kaliforniai Egyetem professzora is állítja. Ám ez Európára már nem igaz. Az alábbi Gini-index térkép megmutatja, hogy Európa egésze, és Magyarország is az egyenlőbb vagyoneloszlású gazdaságok közé tartozik. Nekünk kevesebb van, de azon egyenlőbben osztozunk, míg az amerikaiak jelentősebb egy főre jutó jövedelemmel rendelkeznek, ám azon egyenlőtlenebbül – minden bizonnyal igazságtalanabbul is – osztoznak. Tehát az ő problémáik nem feltétlenül a mi problémáink. Ezt mi sem szemlélteti jobban, mint az, hogy Amerikában az évi 22 000 dollár (kb. 5 millió forint) jövedelemmel rendelkezőket még szegénynek tekintik – 2010-es adatok szerint a lakosság kb. 15 százaléka tartozik ide –, és a szegény családok 40 százaléka azért csak rendelkezik saját lakással, kétharmada saját autóval is, és több mint a felének van kábeltévéje, mosogatógépe stb. (Forrás: nationalreview.com).

Gini-index világtérkép (forrás: wikipédia, készült a 2009-es CIA-riport alapján)

A kapitalizmus természetesen nem csodaszer, és bőven szolgáltat lehetőséget rá, hogy a jó pozícióban lévők visszaéljenek a hatalmukkal – de ez melyik emberi rendszerben nincs így? A feudalizmus is főleg akkor volt rossz, amikor az aszály és a járvány mellett még a földesúr is sanyargatta a jobbágyait. Megfelelő fékekre és ellensúlyokra magától értetődő módon szükség van a kapitalizmusban is – hiszen nem mi vagyunk a gazdaságért, hanem a gazdaság van miértünk –, és remélem, hogy ezen a téren lesznek változások egy igazságosabb, átláthatóbb és betartathatóbb szabályozás irányában.

A vállalkozás szabadsága

Ám véleményem szerint téves az a meglátás, miszerint a kapitalizmus minden kapzsiság és kizsákmányolás melegágya. E vád akkor lenne igaz, ha a kapitalizmus mindössze spekulációt jelentene – de nem azt jelenti. Michael Novak, kortárs amerikai filozófus és demokráciateoretikus rámutat arra, hogy mind a profit, a termelőeszközök kisajátítása és a piaci csere már a kapitalizmust megelőző rendszerekre is jellemző volt – és hogy a kizsákmányolás sem kapitalista találmány. Ami viszont tényleg kapitalista vívmány, az a vállalkozás: vagyis az a szokás, hogy kreativitásunkkal új termékeket, szolgáltatásokat, módszereket és megoldásokat találunk ki, és hogy erre rendszerszerűen szabadok vagyunk. Ez működik.

Mi erre a bizonyíték? Szerintem az, hogy a kapitalista országok mindig is vonzották a többi ország szegényeit – mert a kapitalizmusban esélyt kaptak. Így volt ez a századfordulón a temérdek ír, olasz és magyar kivándorlóval az Újvilág felé, és így megy ez ma is Nyugat-Európába és Amerikába. Tőlünk csak a pénzesek mennek Kínába nagy üzletet csinálni, de Kínából a szegények jönnek hozzánk egész családjukkal, hogy egy kis éttermet nyithassanak.

A kérdés, ami engem illet, nem az, hogy a kapitalizmusnak vége lesz-e – mert nem valószínű, hogy vége lesz, amíg valaki ki nem talál egy jobb rendszert –, hanem a kérdés az, hogy a vállalkozói szabadságra épülő kapitalizmust, hogyan tudjuk fenntarthatóbbá, igazságosabbá és ellenőrizhetőbbé tenni. Az Occupy Wall Street mozgalomban szerencsére sok ilyen hang is megszólal.

Szerdahelyi Miklós összes blogbejegyzése

• Cimkék:
kapitalizmus occupy wall street termelés gazdaság egyenlőtlenség

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére