Az Ószövetség Istene egy szörnyeteg? (4)

Isten erkölcsileg alacsonyabbrendű, mint az ember?

A következőkben két olyan bibliai példát szeretnék közelebbről megnézni, amelyek a leginkább erősítik a mai kor emberében a gyanút, hogy az Ószövetség Istene erkölcsileg alacsonyabb rendű nála. Két olyan esetet választottam, melyek a huszonegyedik századi ember morális érzékenységét talán a leginkább sértik: 1) azt, amikor Isten elrendeli Józsuénak a kánaáni népek kiírtását, 2) és azt, amikor a bételi gyermekeket medvék tépik szét, mert kigúnyolták Elizeus prófétát. Talán joggal nevezhetjük ezt a két történetet az Ószövetség legnehezebb, érzelmileg legmegrázóbb történeteinek, ezért megpróbálok most ezekkel megbírkózni, vajon tényleg olyan szörnyű fényben láttatják-e Izráel Istenét, ahogy első pillantásra gondolnánk.

A kánaáni népek kiírtásának története (az ún. cherem) a legismertebb botránykő a modern ember számára. A huszadik század számos példával demonstrálta a népírtások szörnyűségét. A zsidók megsemmisítő táborokba hurcolása, az ukrán nép kiéheztetése, a délvidéki tisztogatások, Pol Pot rémuralma, a tuszik és hutuk etnikai csatározása, a szrebrenicai mészárlás és a koszovói albánok tömeges elűzése olyan borzalmak, melyeket semmilyen ideológia nem tehet elfogadhatóvá. A bibliai beszámolóból úgy tűnik mégis, hogy Jahve éppen egy ilyen etnikai tisztogatást adott parancsba a zsidóknak, amikor a kánaáni népek kiírtására szólította fel őket. Vagy mégsem?

A Pentateukhosz azt hangsúlyozza, hogy Izráel Isten ítéletét hajtotta végre a kánaániak felett. Ez az ítélet az 1 Mózes 15,16 szerint már rég jogos lett volna, de Isten várt, míg „betelik” az emóriak gonoszsága. Jahve négyszáz év türelmi időt adott a kánaáni népeknek, hogy megtérjenek gonoszságaikból. Amikor Izráel végül megkezdte honfoglaló háborúját, Isten elmagyarázta nekik, hogy a kánaániakat ő űzi ki előlük, és ez nem azért van, mert az izráeliek jobbak náluk, hanem azért, mert a kánaáni népeket meg akarja büntetni gonoszságaik miatt. „Amikor tehát elűzi azokat előled Istened az, ÚR, ne gondolkozz így magadban: a magam igazságáért hozott be engem ide az ÚR, hogy birtokba vegyem ezt a földet! Ezeket a népeket gonoszságuk miatt űzi ki előled Istened, az ÚR” (5 Mózes 9,4-5). Isten olyannyira komolyan gondolta ezt, hogy bűneik miatt később a zsidókat is elkergette a földről az asszírok és a babiloniaiak fegyvere által, bár az Ábrahámmal kötött szövetség miatt mindig meghagyott közöttük egy maradékot, hogy kegyelme Krisztusban végül győzedelmeskedhessen.

A kánaáni népek megbüntetését természetesen nem fogjuk tudni elfogadni, ha nincs szilárd meggyőződésünk a bűn és a büntetés közötti kapcsolat szükségességéről. Amennyiben az utolsó ítélet gondolatát – vagy a felelősségrevonást általában – tarthatatlannak gondoljuk, kicsi az esélye annak, hogy a kánaáni népek feletti ítéletet erkölcsileg el tudnánk fogadni. Az is befolyásolja a történetről alkotott véleményünket, hogy Istennek szerintünk van-e joga bíráskodni az emberek tettei felett. Sőt, a kánaániak feletti ítélet elfogadásában leginkább annak lehet döntő szerepe, hogy az életünk mérlegelésekor fontosnak tartjuk-e egyáltalán az Istenhez való viszonyt, és mit gondolunk arról, hogy Jahve uralmának elismerése vagy megvetése lényeges-e a szándékaink és a cselekedeteink erkölcsi megítélésében.

A kánaáni népek kiírtása kapcsán érdemes néhány dolgot tisztázni. Szögezzük le először is, hogy a kánaáni népek elűzése és kiírtása nem etnikai alapú tisztogatás volt, hanem erkölcsi alapú ítéletvégrehajtás. Később, hasonló bűnök miatt Izráel is hasonló büntetésben részesült. Ezenkívül az izráeliek feladata kizárólag az ítélet végrehajtása volt; a bibliai beszámolókban nem olvasunk sehol kínzásról, nemi erőszakról, vagy az ellenség másfajta megalázásáról. Nincsenek munkatáborok, az Abu Graibhoz vagy Guantanamóhoz hasonló börtönök, nincsenek megcsonkított, megvakított emberek, nincsenek megbecstelenített nők. Az izráeli katonák nem kaptak Istentől felhatalmazást arra, hogy azt tegyenek a kánaániakkal, amit akarnak. Egyetlen feladatuk volt: a gyors ítéletvégrehajtás.

A gonoszság feletti ítélet azonnali végrehajtása mellett a katonai akció másik – hosszútávú – célja az volt, hogy Kánaán földjén ne maradjanak olyan emberek, akik idegen isteneket imádnak, nehogy csapdává váljanak Izráel számára, és eltérítsék őket Jahve imádásától, aki az eget és a földet alkotta. Izráel új kezdetet jelentett, új paradigma volt a népek számára, melyen keresztül láthatóvá válhatott a Teremtő szándéka az emberrel. Az új állam nem épülhetett a régi maradványaira. A földet meg kellett szentelni, a cherem jelentősége ebben állt. A parancs megszegése az egész új vállalkozás – egy új paradigma létrejötte – sikerét kockáztatta volna.

Látunk példát arra, hogy a kánaániaknak egyénileg akár még megmenekülésre is volt lehetőségük. Hallottak a Vörös-tenger kettéválasztásáról és más csodákról, melyeket Jahve az izráeliekkel tett. Felismerhették, hogy Izráel Istene az egy igaz Isten, aki ellen vétkeztek, és hit által csatlakozhattak hozzá. Aki elfogadta Jahve uralmát (pl. a prostituált Ráháb és családja), az életben maradhatott. Ez is alátámasztja az ítélet (a cherem) erkölcsi (és nem etnikai) jellegét.

Az egyik legnehezebb kérdés a kánaániak kiírtása kapcsán természetesen a gyermekek megölése. Két olyan tabut sért ez, melyeket a mai nyugati társadalmak áthághatatlannak tartanak: az egyéni felelősség elvét és a gyermekek sérthetetlenségét. A nyugati társadalmak rendkívül toleránsak és megengedőek (különösen ami a szexuális viselkedést illeti), sokkal megengedőbbek, mint az elmúlt évezredek vagy más kontinensek legtöbb társadalma. Egyetlen kivétel van ezalól: a gyermekek bántalmazása. Emiatt a nyugati ember szemében Isten ítéletét védhetetlenné teszi az a tény, hogy az izráeliek megölték a kánaániak gyermekeit is.

A helyzet azonban itt is kicsit másképp fest, ha figyelembe veszünk néhány dolgot. Tudnunk kell például, hogy a kánaáni népek egyik legsúlyosabb bűne Isten szemében éppen a gyermekáldozat (!) volt. Ezek a népek tűzben égették el a fiaikat és leányaikat, áldozatként ajánlva fel őket az isteneiknek. Jahve haragja többek között emiatt (!) az utálatosság miatt gyulladt fel a kánaániak ellen (vö. 5Móz 12,31). A kánaániak kiírtásának éppen a gyermekáldozat szokása volt az egyik oka, és egyik célja is egyben, hogy ilyesmi Izráelben soha ne fordulhasson elő.

A Bibliában vannak példák arra, hogy a szülők bűnei a gyermekeiket is érik, és az ítélet egész városokat, falvakat, társadalmakat sújt. A Szentírás azt is világossá teszi, hogy mindannyian bűnben születtünk, és gyermekségünktől magunkban hordozzuk a bűn csíráit. Nincs ártatlan ember, legfeljebb még ki nem bontakozott gonoszság van. Isten olyan dolgokat is lát, melyek az emberi szem elől el vannak rejtve. Ki tudja például, hogy az életben hagyott kánaáni gyermekek nem szüleik utálatos szokásait vitték volna-e tovább, és nem indítottak volna-e el olyan vérbosszú-láncolatot, melynek következtében végül sokkal több gyermek lelte volna halálát? Nem tudjuk a választ, de azt joggal feltételezhetjük, hogy az az Isten, aki gyűlölte a kánaániak emberáldozatait, és fellépett a gyermekek elégetésének utálatossága ellen, nem tévedett akkor, amikor a kánaáni gyermekeket is a földi ítélet alá vonta. Még az sem kizárt, hogy ezzel valami sokkal rosszabbtól mentette meg őket.

Végső soron a kánaániak kiírtásával kapcsolatban is azt kell eldöntenünk – ahogy más esetekben –,hogy megbízunk-e Isten ítéletében, vagy saját ítéletünket helyezzük Jahve ítélete fölé. Erre a kérdésre az első emberpár egyszer már rosszul felelt. A második Ádám (Krisztus) a bizalomra tanított.

(folytatjuk)

Előzmények itt:
Első rész
Második rész
Harmadik rész

A szerző további írásai itt olvashatók

folytatjuk

Szabados Ádám összes blogbejegyzése

• Cimkék:
Ószövetség Kánaán Isten. ítélet

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére