Az egyik legkényesebb pont a keresztény hitben

Hogyan beszéljünk a pokolról kortársainknak?

Egyáltalán beszéljünk róla?!

Két okból érdemes átgondolni ezt a kérdést.

Az egyik, hogy Jézus beszél róla. Nem is keveset. (Bár azért nem is ez volt a kedvenc témája!) És Jézus azért beszélt az embereknek a pokolról, mert szerette a kortársait, az embereket, és nem akarta, hogy pokolban éljenek. Se a földi életükben, se utána. Márpedig amiről Jézus beszélt, sőt, tudatosan tanított, arról nekünk is muszáj beszélnünk.

A másik oka, hogy nem csak Jézus szerette a kortársait, hanem (jó esetben) mi is szeretjük őket. És nem csak Jézus akart változtatni a pokoli történeteken, hanem (jó esetben) mi is szeretnénk változtatni rajtuk.

Nem akarok most teologizálni, hogy mi is a pokol vagy a kárhozat. (Egyébként nagyon érdekes kérdés, ha a Biblia eredeti nyelveinek mélyére ásunk!) De az biztos, hogy sokkal inkább állapot, mint pusztán egy bizonyos fizikai hely, egyáltalán nem (ember)szalonnasütögető patás krampuszokról szól, biztos, hogy nem csak a halálunk után lehet részünk benne, hanem már a jelenben is, és egészen biztosan nem jó dolog. Ebben az utolsóban talán egyet ért a hívő és az ateista egyaránt. Lehet viccelődni, hogy ott több lesz az ismerős, de tudjuk, hogy ezzel csak azt hessegeti el magától az Isten nélkül élő ember, hogy komolyan szembenézzen a kérdéssel, én annak lehetséges következményeivel.

Szóval hogyan is beszéljünk róla?

Teológiailag korrekten és pontosan. Amit tudunk, azt mondjuk, (ez a kulturális kereszténységnek szól), de ne akarjuk fölényesen és mindenttudó módon megmagyarázni, mert van benne misztérium jócskán (ez a liberális kereszténység kísértése) – ami viszont nincs kijelentve a Bibliában, azt ne akarjuk mi pótolni és kijelenteni (ez pedig a karizmatikus testvéreké). Kortársainkra csak a biblikus, becsületes teológiával tudunk hatni!

Keresztény emberként, ha megkérdeznek róla, nyíltan és őszintén. Nem kell szégyellnünk, hogy ebben is hiszünk. Az általunk elfogadott valóságnak épp olyan része az öröklét, a menny és a pokol, mint Pesten a hatos villamos. A hit így látja a világot.

Lelkigondozói szempontból érzékenyen, együttérzően, szelíden. A pokol az a nagyon rossz, amitől mindenképpen óvnunk, védenünk kell szeretteinket és embertársainkat. Ezt viszont csak őszinte mentő szeretettel, világos és hiteles útmutatással, követésre méltó vezetéssel és „kiérdemelt”, ajándékba kapott bizalommal tehetjük.

Evangélizációs szempontból alázattal, tárgyilagosan és preventíven. A pokol Isten elutasításának következménye, nem egy spirituális bunkósbot, amivel érzelmi vagy pszichológiai nyomást gyakorolhatunk a hallgatóinkra. A pokol nem azért van, hogy riogassuk vele a gyerekekeinket, vagy hogy kizsaroljunk általa valamiféle félelemből fakadó megtérést.

A három legalapvetőbb hibát viszont próbáljuk meg elkerülni:

- beszéljünk róla, mert sok keresztény számára ez a téma kényelmetlen, kellemetlen, politikailag inkorrekt, cikis, ezért inkább nagy ívben elkerülik a témát

- de ne beszéljünk róla sokat, főleg olyan dolgokat ne állítsunk, amikről nincsen bibliai kijelentés. A Bibliának (szerencsére) nem a pokol vagy a kárhozat a központi témája, hanem a kegyelem! A pokol mint téma legfeljebb ugródeszka lehet ahhoz, hogy minél gyorsabban a kegyelemnél köthessünk ki.

- és semmiképpen ne használjuk moralizálásra, nyomásgyakorlásra, manipulálásra. A pokol nem retorikai eszköz a szent cél érdekében!

Forrás: www.apcsel29.hu

Szűcs Sándor összes blogbejegyzése

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére