Ha hátunkra vennénk az országot...

Gyurcsány Ferenc vallomása Orbán Viktorról

Az elmúlt mintegy másfél évtizedben sokszor és sokféleképpen találkoztam állami vezetőkkel, elnökökkel, szultánokkal, pártvezetőkkel, miniszterekkel, államtitkárokkal. Kormánydelegációk, parlamenti küldöttségek tagjaként képviselhettem a Baptista Szeretetszolgálatot és természetesen egyben Magyarországot is. Nyilván politikailag a legsemlegesebb módon, tudva, hogy a szociális, segélyező munka nem ismer fajt, vallást, bőrszínt, nemiséget, de politikai pártállást sem. Csak a szükség számít! Eddig négy amerikai elnökkel való találkozás mellett a magyar politikai elittel, és így persze a magyar miniszterelnökökkel is volt alkalmam találkozni, tárgyalni, beszélgetni.

Most, amikor az évértékelő beszédek eléggé nagy indulatokat is gerjesztenek, eszembe jutott egy érdekes, igaz történet.

Két segélyszervezet is helyet kapott abban a viszonylag népes kormányzati delegációban, amelyik a szökőár sújtotta Indonéziába, annak is a legtragikusabban érintett tartományába, Banda Acehba utazott, hogy letegye egy magyar gyermekkórház alapkövét. (Az már másik történet, hogy sajnos ez végül egy osztrák kórházzá változott.Mindegy, működik!). Visszaérkezve Jakartába, Gyurcsány Ferenc miniszterelnök a hotelünk előtt álló buszba kért mindenkit, így mi is felszálltunk. Menet közben derült ki, hogy lazítani megy a társaság. Egy modern pubba, inni.

Mivel én alkoholt nem nagyon iszom, azon tépelődtem, mit is fogok ott tenni. Amitől tartottam, meg is történt: a miniszterelnök kijelölte, ki fogja fizetni a költségeket és a többség nagyon hamar leitta magát. Sok minden volt: egy államtitkár beült a dobok mögé és a helyi gitáros kísérete mellett, a miniszterelnök vezénylésére a "Tavasz szél vizet áraszt” c. népdalunkat énekelték és táncolták a helyi biztonsági tisztek hölgytagjaival (sose felejtem akkori nagykövetünk nagyon szenvedő arcát). Idővel sűrű cigarettafüstbe burkolózott a helyiség, és az emberek elkezdtek kisebb-nagyobb csoportokba verődve beszélgetni, tanácskozni.

A miniszterelnök körbejárt. Én az egyik sarokba kucorodtam a másik segélyszervezet megbízottjával és paradicsomlevet iszogattam. Odajött hozzám is, sőt, leült és beszélni kezdett: nem vagyok az a nagy hívő ember, mondta, de elfogadom, hogy az egyház fontos szerepet tölthet be a társadalomban. Aztán egy kicsit felemelte a hangját. A körülöttünk állók figyelmesen hallgatták, amikor azt fejtegette, hogy egy miniszterelnöknek milyen nagy hatalma is van. Bármit elintézhet, de az a baj, hogy amire nem figyel eléggé, vagy nem tudja személyesen felügyelni, annak nagy az esélye, hogy elszabotálják.

Aztán megint élesen témát váltott, és azt kezdte el magyarázni, hogy Orbán Viktor milyen tehetséges és nagy kaliberű ember.

Meglepett. Üzenni akart? Miért mondta ezt pont nekem? Aztán hirtelen felállt és elköszönés előtt még odasúgta: „Ha én és Orbán Viktor a hátunkra vennénk Magyarországot, soha nem látott elismertséget és gazdagságot teremthetnénk..."

Azóta sem tudom megemészteni is a hallottakat. Lelkészként gyakran kerülök olyan helyzetbe, hogy nekem öntik ki a szívüket ismeretlenek, vallanak problémáikról, legbensőbb titkaikról. És amik igazán megőrzendők, azok is maradnak.

A legtöbben a vallomás után útmutatást, tanácsok kérnek következő lépéseikhez, de ezt most elmaradt.

Hosszú volt a repülőút hazafele, és egyedül voltam a kérdéseimmel. Most sem tudom a válaszokat.

Szenczy Sándor összes blogbejegyzése

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére