A kis világok tágítása

Beszélnünk kell az önként éhezőkről és fázókról

Hidegben, éhesen ülnek a Kunigunda utcai TV-székház előtt a sztrájkolók. A barátaik és támogatóik kétségbeesett üzeneteket küldenek a Facebookon. Bármi segít: meleg holmi, hálózsák, de a legjobb egy lakókocsi lenne.

Amikor a múltkor – a Facebookon – kikiáltottam a kétségbeesésem, amiért a magyar közmédiát politikai befolyás alá vonják, egy szociológus ismerősöm – az Egyesült Államokban tanít már jó két évtizede – haragos kommentárt fűzött a poszthoz. Kiabáltam-e akkor, amikor leépítették Kelet-Magyarország gyárait? Kiabálok-e a szegényekért? Miért éppen a média foglalkoztat, amikor emberek sodródnak az éhhalál szélére? 

Mert ha a média nem ad hírt róluk, a szegényekről, a hajléktalanokról, azokról, akik segítségre szorulnak, ugyan honnan tudja majd meg az, aki segíteni akar, hogy segíteni kell? Honnan tudja meg az, akinek eszébe sem jut segíteni, hogy kötelessége segíteni? – ezt válaszoltam. 

Bizonytalan vagyok. Nem látok többet a világból, mint bárki; a szegénység szenvedéséből talán kevesebbet is, mert értelmiségiek között élek. Látom a diákjaim (egyébként vidám) reménytelenségét, látom, hogyan küzd cigány családom a villanyszámlával, a tüzelővel, a kislány gyógyszereivel. Értük tudok tenni valamit. Azért tudok tenni valamit, aki belép a világomba, ebbe a nagyon pici budapesti világba. Akkor tudok tenni valamit, ha a szükség szembejön velem, és tudom, hogy rám vár, hogy segítsek, mert én vagyok ott.

Ezeket a kis világokat, néhány négyzetméternyi tudásunkat, a médiának kellene kitágítania. A közmédiának, persze, leginkább, ha a közmédia tenné a feladatát. Ha módom volna rá, európai és amerikai mintára azokról csinálnék tévésorozatokat, akik segítenek, és azokról, akiknek segítenek. Jó emberekről. Egyszerűen csak jó, rendes, tisztességes emberekről, akik nem fordulnak el, ha szembe jön velük a szükség.

A közmédia persze nem én vagyok.

Nem meglepő, hogy a köztévé dolgozói közül magát az éhségsztrájkot nem mindenki támogatja -- talán nem a megfelelő eszköz. Másrészt a közmédia irányítói, amikor hamisított tudósítást adnak le a szakszervezetek nyilatkozatáról, azután pedig rendőri erővel vonultak ki a sztrájkolók eltávolítására, a lehető legrosszabb választ adják. Békés éhségsztrájk? Hallgassuk őket agyon, hazudjunk, míg el nem tűnnek.

Miféle ország lettünk?  

Mégis – éhezni és fázni a kollégáim számára kiváltság. Kiváltság, hogy üzenetet küldhetnek vele. Kegyetlenül ironikus ez az üzenet most, amikor az első hírek érkeznek a saját házukban kihűlt idősekről vagy a hajléktalanok zaklatásáról.

Ha valaki önként éhezik és fázik – jó ügyért –, jár-e neki több figyelem és több támogatás? Jár-e neki lakókocsi?

Ha tudom, hogyt egy szegény vagy beteg emberen én tudok segíteni, nem várhatok másra, feltétel nélkül vállalnom kell a feladatot, amíg a hátam bírja. Ha látom, tudom, hogy nem szabad a média, ha nem hangozhatnak el kritikus hangok, akkor meg kell szólalnom. Kötelességem.

Kiabáljatok, hogy tűz van -- mondanám kollégáimnak. Legyetek bátrak. De ne így. Ne úgy, hogy a tiltakozásotokkal, nem szándékosen persze, leértékelitek azokat, akik nem tiltakoznak, erejük sincs rá, csak élni szeretnének még, ma és holnap és holnapután. Az ő életük is üzenet, nektek pedig kutya kötelességetek, hogy egy szabad médiában róluk beszéljetek. 

A kép innen.

Babarczy Eszter összes blogbejegyzése

• Cimkék:
éhségsztrájk közmédia mtva újságíró mindennapi segítség facebook

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére