Kik vagyunk? Mit akarunk? Kik állnak mögöttünk? Partnereink Kapcsolat  
A mindennapi.hu portál a tartalmait jelenleg nem frissíti, az eddigi tartalmak továbbra is megtekinthetőek.
Babarczy Eszter blogbejegyzése
2011-12-03 20:30:00

A rossz anya

Az anyaság öröm, persze, öröm, de ott van a bűntudat és a rettegés. A visszafordíthatatlan idő, amikor nap követ napot, és mindegyiken rajta hagyja a nyomát a betegségem, a küzdelmeim, az elkeseredésem.

Ma 18 éves a fiam. Nem iszik és nem dohányzik, ezért nem érzi felnőttebbnek magát. „Ezentúl leszaladhatok neked cigiért” – így foglalta össze a fordulatot. Szerencsés anya vagyok, nem is tudom, hányszor kértem tőle bocsánatot, amiért időnként úgy tűnhet, hogy el tudnám hagyni, meg tudnék halni. Azt szokta mondani, nincs mit megbocsátani ezen. Az anyaság öröm, persze, öröm, de ott van a bűntudat és a rettegés. A visszafordíthatatlan idő, amikor nap követ napot, és mindegyiken rajta hagyja a nyomát a betegségem, a küzdelmem, az elkeseredésem. „Arra emlékszel, amikor bejöttél a kórházba a tortával?” „Nem, arra nem, csak hogy teletömtek valami feketével, és azt mondták, hogy nem fogsz meghalni. És arra, hogy eltörtem a homokórát, és borzasztó lelkifurdalásom volt”.

A nővér hamarosan elvette a kisollót, és ismertette a játékszabályokat. „Kilenckor, délben és este 8-kor gyógyszerosztás. Az orvosa hamarosan megkeresi. Ez itt Ron – Ron néha dühös. Ha inni kér, adjon neki. Az Jason. Jason, mondd szépen a nevedet! Jó, mehetsz vissza a rajzasztalhoz! Mi közösség vagyunk. Mindennap délelőtt csoportos beszélgetés; megbeszélünk mindent. Legyen tagja a közösségnek, csatlakozzon valamelyik foglalkozáshoz!”

„Én a gyerekemet szeretném látni” – mondtam. „Ide nem jöhetnek be gyerekek”. „Én a gyerekemet szeretném látni” – mondom az orosz orvosnak, aki felveszi az esetemet. Komoran bólint. „Maga beteg – most egy kicsit magához kell térnie.” „Nem vagyok beteg – mondom, csak dühös voltam, de elmúlt. Szeretném látni a gyerekemet, hogy megmondjam neki, hogy nem akartam elhagyni.” Az orvos nem válaszol, felteszi a következő kötelező kérdést, és ismerteti velem a jogaimat. 15 napig bent tarthatnak, mivel beszámíthatlan vagyok, és fennáll az ismételt öngyilkosság veszélye. 15 nap múlva kérhetek felülvizsgálatot. Ha jól viselkedem, előbb-utóbb hazamehetek.

„Kooperálnia kell” – mondja nekem, mert látja, hogy nem akarok kooperálni; a gyerekemet akarom látni. „Higgye el, nem vagyok beszámíthatatlan” – mondom, és érzem, hogy szabadságharcos indulatok támadnak bennem. „Van olyan, hogy valaki öngyilkosságot követ el, mert nem látja a kiutat, de aztán megbánja.” „Nem, senki nem követ el öngyilkosságot beszámítható állapotban. Maga beteg. Itt az osztályon rendbe fogjuk hozni.” „És a sztoikusok, például? És Seneca? Egy csomó bölcs filozófus követett el öngyilkosságot!” – érvelek. „Egyébként pedig dolgoznom kell, és készülnöm a záróvizsgámra!” Az oroszban nincs kelet-európai szolidaritás, idegesítem. Majd holnap beszélünk, mondja, odaint egy nővért, hogy visszakísérjen és lezárja a beszélgetést.

Jane másnap érkezik. Mint egy kivágott fa, olyan súllyal fekszik az ágyon. A férje kíséri, ír akcentussal beszél, lemondás van az arcán. Megint itt vannak. Jane megint nem tud lábra állni. „Jane!” – mondja a nővér, de Jane arca halott. „Jane! Álljon fel! Ez a szobája, az lesz az ágya!” Nem történik semmi, a betegszállítók unják, felnyalábolják, és elhelyezik a szobánk harmadik ágyán. „Nem kel fel és nem eszik, pisilni se jár ki!” – mondja a férje kétségbeesetten, aztán odaszorítja az arcát a felesége arcához, és sírnom kell. „Nagyon beteg – mondja Tracey –, lehet, hogy nem fog mosdani, pedig neked van samponod, biztos adnál neki.”

Az orosz orvos nem kedvel. „Nézze, mások örülnek, hogy itt lehetnek. Van, aki maga kéri a felvételét. Ez egy jó kórház.” Tudom, hogy jó kórház, mert megkérdezték, milyen a biztosításom, és kitöltették velem a szegényeknek való papírokat. Jó kórház, drága kórház. Érzem, hogy az orosz nem lesz a szövetségesem, de szövetségest kell találnom. Felhívom az orvosom – mondom neki, van egy orvosom, ő megmondhatja, hogy nem akarom megölni magam. Az osztály telefonkészüléke a közös tér közepén van, nem beszélhetek úgy, hogy ne hallja mindenki más, de valójában nem zavar, ez az egész körülöttem tulajdonképpen nem létezik, itt vagyunk együtt, de nem létezünk egymás számára.

Ron néha sivít, démonok vannak a fejében, ilyenkor nehéz telefonálni, mert azt hiszi, hozzá beszélek, de általában senki oda se bagózik. Újra és újra tárcsázom a kórházi számot, míg végül az én drága román orvosom ott van a vonal végén, és sietve magyarázom, egymásra torlódnak a szavak, hogy bezártak, pedig nem akarom már megölni magam, csak szeretném a gyerekemet látni. Nem örül neki, hogy ebbe a helyzetbe hozom, elmondja, hogy 15 nap múlva kérhetek felülvizsgálatot. „Kérem – mondom neki, én, aki nem tudok kérni, egyáltalán, soha, senkitől, semmit – kérem, könyörgöm, mondja meg nekik, hogy látnom kell a gyerekemet!”

Végül mégsem ő lesz, aki segít; a női személyzet egyik tagja szán meg, azt mondja, kooperáljak, ismerjem el, hogy baj van velem, és megpróbálja elintézni, hogy bejöhessen a kisfiam. Elismerem, elismerem, hogy buta voltam, hogy depressziós vagyok, hogy bolond vagyok, végigülöm a nagycsoportot. Csöndben ülnek az alzheimeresek, mint elhagyott kövek, mint egy egykori kultusz maradványai. Rebeka táncol, mert vele van Isten. Egy feldúlt nő a szobatársára panaszkodik, és kikéri magának a bánásmódot. Inni adok Ronnak, mert kér, és én is szólítgatom Jane-t. „Jane! Kelj fel! Vacsora van!”. Megbeszéljük a fiammal telefonon, hogy bejön, és nagy bulit csapunk.


„Gyere haza és meggyógyítalak!”

Egyszer csak a fiam állt a lift ajtajában, torta volt nála és szőlő, ragyogott a szőke tincse, ragyogott az arca, szaladt be a rajzasztalig. „Itt lehet rajzolni? Rajzoljunk! – mondta – És hoztunk tortát!” Jason közelebb araszolt, kíváncsian. – „Nézd csak, ő Jason, nagyfiú, de igazából kicsi, igazából nálad is kisebb, nem tud jól beszélni, de szeret játszani”. A fiam felmérte a 16 éves kamaszt, javasoltam, adjunk neki tortát. Nem tudom, honnan, de kerültek papírtányérok, Rebeka is megjelent és Tracey. Mindenki tortázott, a fiam pedig táncolt körbe, a kezében egy szőlőfürttel.

„Nézd, ő Ron! Nem kell tőle félni! Néha hangokat hall a fejében, és akkor megijed, de különben nagyon rendes.” A fiam nem félt, óvatosan odanyújtott egy szőlőszemet, és Ron remegett az örömtől. „Hol alszol?” – kérdezte aztán, keresve az újabb felfedeznivalót. Megmutattam neki a szobánkat, és bemutattam Jane-t, az ágyon. „Ő is beteg?” – kérdezte a fiam. „Igen, ő nagyon beteg” – mondtam, és fordítottam volna ki a szobából a gyereket, amikor Jane mormolt valamit. A fiam bizonytalanul rámosolygott, az ágyhoz lépett, és odakínálta a fürtöt. Váratlanul, mintha varázslat volna, Jane kinyújtotta a kezét a szőlő után. „Azt hiszem, kér belőle, adok neki, jó?” – mondta kicsit félszegen a fiam, és Jane arcán megjelent egy mosoly.

Az volt az arcára írva, hogy nincs semmi baj, csak fekszik egy kicsit, mert fáradt, de boldog, hogy itt vagyunk vele.  „Miért vagy itt?” „A szomorúságbetegség miatt. Mert butaságot csináltam és bevettem túl sok gyógyszert. Tudod, az a szomorúságbetegség, amikor csak úgy fekszem, és nem tudok csinálni semmit, és nem mosolygok.” „De most mosolyogsz.” „Mert meggyógyítottál. Látod, Jane-t is meggyógyítottad.” „Jó, akkor gyere haza, és meggyógyítalak” – határozatlan mozdulatot tesz – „majd amikor már hazajöhetsz”.

Babarczy Eszter összes blogbejegyzése

Babarczy Eszter összes blogbejegyzése

Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére


A hét java

© mindennapi.hu - minden jog fenntartva. All rights reserved.