Szeretem őket nagyon, és szkeptikus vagyok

A kapitalizmusnak most tényleg annyi?

A pénzpiaci tőke egyeduralomra tör. Mégpedig úgy, hogy a termelésből kiszívja a tőkét, és elviszi a tőzsdére, ahol néhány billentyű lenyomásával tizenötszörös hasznot tud belőle csinálni, s az egész világ erre az abszurd piramisjátékra épül. E neoliberális kapitalizmus jövője nulla. Vagy elsöpri a válság, vagy tömegfelkelésekre kell számítani. (Szerdahelyi István író, 2009)

Kábé három éve, 2008 szeptemberében jelentett csődöt a világ egyik legbefolyásosabb pénzintézete, a Lehman Brothers. Ekkor „hivatalosan” is kezdetét vette a pénzügyi világválság, mely nemcsak a pénzpiacokon, de a vállalatokon és a háztartásokon is végigsöpört, romokba döntve cégeket és munkanélkülieket hagyva maga után. A szabadversenyes (liberális) kapitalizmus eszméje, mely háromszáz éves dicstelen múltra tekint vissza, látványosan megbukott – vagyis ismét kiderült, hogyan működik a gyakorlatban: körülbelül az emberiség egy százalékának jó, a többinek rossz.

Az állami szabályozást megszüntető globális gazdaság rendszeres globális válságokat okoz. A mostani előtti, legsúlyosabb a Nagy Gazdasági Világválság volt, mely az 1929-es „fekete péntekkel” kezdődött. Azon a napon a New York-i tőzsde összeomlott, s az alkuszok tucatjával vetették ki magukat a Wall Street-i palota ablakaiból – ami persze nem volt számottevő veszteség ahhoz képest, hogy rövidesen országok tucatjai mentek tönkre, s emberek tízmilliói pusztultak éhen. E borzalomnak csak a John Maynard Keynes által javasolt új gazdaságpolitika vetett véget, amelynek lényege, hogy az állam vonja ellenőrzése alá a stratégiai ágazatokat, beruházásokkal növelje a keresletet, és fékezze meg a nemzeti valuta elértéktelenedését. A világ vezető államai ennek nyomán megerősödtek, és hatékonyabbá váltak – tartós növekedés, közel teljes foglalkoztatás és szociális biztonság vált rájuk jellemzővé.

Mindez azonban csupán addig tartott, míg a két chicagói közgazdász, Milton Friedman és August Hayek által fölélesztett elmélet – amely egyszer már tönkretette a világot – újra pusztító útjára nem indult. A neoliberalizmus (angolszász területen neokonzervativizmus) korunk ordas eszméje, amely a szabadság jelszava mögött a pénztőke globális uralmát valósítja meg. Alapítványokon, elképesztő hatalommal bíró nemzetközi bankokon és kereskedelmi szervezeteken (pl. Világbank, WTO), valamint megvásárolt politikusokon át fejti ki hatását. Az államot és a közszférát lebontja, a nemzeti gazdaságot leárazza és kifosztja. Fontos ismertetőjegye a megszorítás, vagyis az árak és közterhek emelése, a szociális háló elszaggatása, a közszolgáltatások fizetőssé tétele, azt hangoztatva, hogy a költségvetési hiány miatt nincs más lehetőség.

Ezzel persze együtt jár a munka- és megélhetés nélküliek számának növelése, valamint a lakosság eladósítása. (A munkanélküliséggel küzdő, eladósodott országokat kifejezetten szereti a nagytőke, mert ott az emberek olcsón és csöndben dolgoznak.)

A hatalom, mely továbbra is kiszolgálja e rendszert, mondhat bármit, de nem fogja az adófizetők pénzét közigazgatásra és állami intézményekre fordítani, hiszen akkor nem lenne miből finanszíroznia külföldi befektetők adókedvezményeit, sem a külföldi bankokba ömlő uzsorakamatot, sem a beruházásokat, amelyek célja – bármekkora és társadalmi és környezeti pusztítás árán – luxus-infrastruktúrát biztosítani a honi lakosság kizsákmányolásához.

Állami beavatkozástól mentes piac amúgy nem létezik, e dogma eredendően hamis. A kapitalisták csak azoktól a versenyszabályzó intézkedésektől irtóznak, amelyekkel az állam saját polgárainak juttatna előnyöket; miközben azonban szabadpiacról beszélnek, „trükkök százaival” avatkoznak be a gazdasági folyamatokba, hogy minél több forrást irányítsanak megbízóikhoz. S akinek a rendszer nem tetszik, szerintük minimum kommunista.

E logika szerint persze kommunista volt Otto von Bismarck, aki megteremtette Németországban az első modern jóléti piacgazdaságot, bevezette az alanyi jogú betegbiztosítást, a nyugdíjat és az ipari baleset-biztosítást, valamint a kötelező elemi oktatást. (A vállalatoknak munkaszerződést kellett kötniük a dolgozókkal, és társadalombiztosítási járulékot fizettek, amit nem vonhattak le a bérből.) Valószínűleg kommunisták az északi jóléti államok is, ahol teljesen ingyenes az orvosi ellátás, se vizit-, se kórházi, se dobozdíj nincs, a lakosság egészségi állapota mégis kitűnő.

Kommunista ország Ausztria, ahol ingyenes és magas színvonalú a közoktatás, s bolsevik állam Franciaország, hiszen például a Sorbonne a szegény diákoknak sem elérhetetlen. A komoly szociális védőhálót és nyugdíjrendszert fenntartó Japán szintén kommunistagyanús. Nyilván kommunisták az európai kereszténydemokrata pártok, a zöldekről nem is beszélve. Mindenki kommunista, aki nem akarja kiállítani a következő nemzedéket – bemeszelt lábbal – a rabszolgapiacra, aki nem akar (őrült elméletek nyomán) emberkísérlet alanyává válni, aki azt követeli, hogy ne lehessen teljesen szabad a vásár.

Ami e hónapokbant történik a világ utcáin és terein, arról a fősodor sajtó és politikum nemigen akar tudomást venni, és persze az utcára vonulókat rendesen kommunistázzák, akik mégiscsak észreveszik őket – nem baj. Néhány dolgot le kell gyorsan szögezni: ez nem forradalom, és nem handandázás, egyelőre legalábbis. Tiszta szívű és arcú emberek gyűlnek ösze, vigyázva, hogy ne gyulladjanak ki autók és ne törjenek be kirakatok. Többnyire nem tudják a megoldást, csak annyit, hogy ez így nem mehet tovább – ennyi, amit el akarnak mondani.

Szeretem őket nagyon, és szkeptikus vagyok.

Ez a mozgalom szerintem nem fog célt érni. Ha forradalom lesz belőle, akkor azért nem; ha nem lesz belőle forradalom, akkor azért. A forradalom szerintem (és a történelem szerint) kontraproduktív, amennyiben tényleg felzabálja saját gyermekeit, a gyorsan lerombolt régi helyett legfeljebb terrorisztikus új rendet képes kreálni, átmeneti káosz-intézményekkel. Ha a tüntetések véres zavargásokká fajulnak, akkor a jelenlegi rend haszonélvezői, akiknek nemcsak rengeteg pénz van a zsebükben, hanem karhatalom és katonaság is – azt mondhatják: „lám, milyen ostoba és destruktív dolog szót emelni ellenünk”.

Ha azonban nem lesz zavargás és forradalom, arra az egy százalék azt fogja mondani: csináljátok csak, gyerekek – majd megunjátok és hazamentek.

És a gyerekek bizony megunják és hazamennek, előbb vagy utóbb.

Summa: a jelenlegi vérszívó, gonosz és kapzsi rendszer nem attól fog összeomlani, hogy az elégedetlenkedők nyilvánosan utálják. Azért fog összeomlani, mert istentelen és embertelen, mert magában hordja az ítéletét, mert olyan régen rohad belülről, mint maga a világ. Azért fog öszeomlani, mert él az igazságos Isten, aki egy napon véget vet neki.

Ami nem azt jelenti, hogy én nem megyek ki az utcára a tüntetőkkel. 

Balavány György összes blogbejegyzése

• Cimkék:
válság kommunizmus kapitalizmus

	Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére